- Jó reggelt!- támaszkodtam neki a pultnak.
- Dél elmúlt, nagyon jó az alvókád!- karolt át féloldalasan Josh.
- Szokj hozzá!- nyújtottam rá a nyelvem.
- Igen?- nézett rám kihívóan.
- Igen!
- Te akartad!
Még csak nem is volt időm menekülni, a derekamnál fogva elkapott, a nappaliba vitt majd a szőnyegre lefektetve kezdett el csikizni.
- Naaa, fejezd be, Josh, ne már, ez nem jóóóó- fulladoztam. Az öt srác ott állt az ajtóban és szakadtak a röhögéstől.- Bármit megteszek, csak fejezd be!
- Bármit?- állt meg egy pillanatra.
- Igen, bármit, tényleg. Ha szívatós akkor nem fogok utána haragudni rád, ígérem, kérlek!- könyörögtem. Jóbarátom gondolkozott, majd sunyin elmosolyodott.
- Rendben és az a bármi pedig az, hogy... csókold meg Harry-t!
- Ezt mégis... mit tettem én ellened?
- Ez az ára!
- Jó, akkor inkább csikizz tovább. Pár óra után úgyis megunod!- mondtam durcásan és kicsit durván. Josh védekezően felemelte a kezét, majd hagyta, hogy felüljek. Én így is tettem, helyet foglaltam a kanapén és Joshra néztem.
- Dehát... izé... te azt-azt mondtad nem fogsz...- dadogok.
- Te idióta, gyere már ide! Nem haragszok, de jól jegyezd meg, Harry-vel az életben nem fogok csókolózni!
- Majd meglátjuk!- horkant fel Harry a sarokból. Csak megforgattam a szemeimet, majd megöleltem Josh-t. A gyomrom liftezett és nagyot dobbant a szívem. Nem vagyok hülye, tudtam, hogy ennek nem kéne így lennie.
Nem volt helyes és akárhogy is küzdöttem nem tudtam elnyomni. Nem Kevin zavart, vele kapcsolatban... nem mondom, hogy túl vagyok rajta, de rájöttem, hogy nem lehetek az életem hátralévő részében a magányos gyászoló. Igazából a gondolat rémisztett meg, hogy van valaki a szívemben aki... túl közel van. Kibújtam az öleléséből és egy mosolyt eresztettem felé. Legszívesebben most kirohannék a világból, de az elég fura lenne + nem kéne megbántani Josh-t. Mélyen a szemébe néztem és még jobban elfogott az érzés, hogy... még nem állok készen egy kapcsolatra. Meg amúgy is, Josh nem érez irántam semmit. Szóval el kéne felejtenem, nem tudom hogy.
*Pár órával később*
Eddig a nappaliban ültünk és beszélgettünk meg néztük a tévét. Mivel ideje volt haza indulnom elköszöntem a srácoktól majd haza ballagtam. Otthon már anya és apa várt, igen komolyan a kanapén ülve.
- Történt valami?- dobtam le a táskám. Beültem a fotelba és csendben hallgattam.
- Nos, Lisa, baj az nincs, ne aggódj. Ez egy jó hír.- kezdte apu.- A lányok este feljönnek Londonba!- az eddig megjelent mosoly az arcomra fagyott. Veronicaval, Sophiaval, és Fannyval utoljára kedden beszéltem. A Kevin halála előtti kedden. Most biztos megfogalmazódott sokakban a kérdés, hogy "és a temetésen?". A temetésen a szülei a húga a nagyszülei és én voltam, engem pedig elkísértek a szüleim. A haláláról nem sokan tudnak, a család úgy gondolta nincs szüksége a sajnálkozásra, nem akarnak ők az a család lenni akinek meghalt a fiuk. Az egész baleset titkosítva lett, az újságok nem jelentethették meg... Kevin barátai sem tudják. Csak annyit tudnak, hogy eltűnt. Nem tudom ők mit érezhetnek, de biztos nem szörnyebb, mint amin a szülők mennek át.
- Este?- szólaltam meg pár perc csend után
- Igen, kb. 7 óra fele és itt fognak nálunk lenni pár napot.
- Ez tök... jó!- eresztettem meg egy halvány mosolyt, majd felszaladtam a szobába. Kicsit leültem az ágyra, rendbe akartam szedni a gondolataimat. Bánom, hogy megszakítottam velük a kapcsolatot, de így könnyebb volt elfelejteni a régi életem, bár még mindig nem sikerült. Nem tudtam mit is akarnak a lányok tőlem, vagy hogy egyáltalán hogyhogy jönnek, miért nem haragszanak. Ezer meg ezer kérdés kavargott a fejemben és nem sikerült rájuk választ találnom, mert csengettek. Rohantam az ajtóhoz, majd a levegőmet visszatartva, egy nagy mosolyt erőltetve nyitottam ki. A küszöb túloldalán azonban nem a három lány állt, hanem Harry. Egyszerre könnyebbültem meg és fújtam ki a levegőt... de nem is értettem mit keres itt a fiú. Nagy megkönnyebbülésemben a nyakába ugrottam.
- Hű. Ha ilyen fogadtatásomban lesz részem máskor is jövök.
- Jaj, ne haragudj, csak... rosszabbra számítottam!- magyarázkodtam.
- Hm... mindegy is, csak elhoztam a telefonod, ott hagytad Joshnál!
- Köszi, biztos hiányoltam volna!- mosolyogtam rá először őszintén.
- Szívesen, de én megyek!
- Oké, szia!
- Szia! Jövök máskor is már csak a fogadtatásért is!- kacsintott, majd elsétált. Nevetve zártam be az ajtót és mentem vissza a szobámba. Sajnos ott nem pihentem túl sokat, fél óra múlva újra meghallottam a csengőt. Ezúttal már a lányok álltak az ajtóban, így nagy mosolyt erőltettem az arcomra és úgy fogadtam őket.
- Sziasztok!
- Szia!- öleltek meg. Beljebb mentünk, majd mind leültünk a kanapéra. Elég feszült voltam és szerintem meg is látszott rajtam.
- Miért tűntél el?
- Tudjátok... történt velem pár dolog és... így könnyebb volt.
- Otthagytál minket a picsába, nem jöttél suliba, nem vetted fel a telefont, nem válaszoltál az üzeneteinkre, ráadásul mindezt csak mert... egyáltalán miért?
- Csak menekülni akartam a világból. Mindenkivel megszakítottam a kapcsolatom, tudjátok Kevinnel...
- Jaj, persze, már megint Kevin. Mi értjük, hogy szerelmes vagy meg minden, de egy fiú miatt otthagyni a barátaid...
- Ezt kellett tennem... csak kérlek ne haragudjatok!- a sírás határán álltam, de türtőztettem magam.
- Nem kellett ezt tenned, senki nem kényszerített rá!
- De igen, a helyzet! Meg kell értenetek, ha máshogy csinálok akármit is... nem is tudom mi lett volna. Amiken az utóbbi időben keresztül mentem...
- Költöztél, szakítottál... aztán összejöttetek Kevinnel... de ettől még nem kellett volna minket cserben hagyni!- nézett rám csalódottam Sophia. A tekintete örökre az emlékezetembe vésődött...- Eltűntél, pedig megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot!
- Tudom, de le akartuk zárni a múltat, új életet kezdeni... így könnyebb volt! Nem minden úgy történt ahogy ti hiszitek!
- Nem vagyunk hülyék. Pontosan tudjuk mi történt... Össze jöttetek Kevinnel, vak lettél a szerelemtől és elhúztatok!
- Ne higgyetek a látszatnak... ami valójában történt.. egészen más!- mondtam akadozva, nagyon figyeltem arra, hogy ne sírjam el magam.
- Persze, hát hogyne! Egy szörnyű barát vagy, cserben hagytál minket Kevinről nem is beszélve!- jogosnak tartottam, a könnyeim mégis eleredtek.
- Őt ne bántsátok!
- Hát hogyne, még védd is meg. Azt nem kéred, hogy ne vegyük a szánkra a nevét...
- Sophia, túl messzire mész! És nem kérem azt, csak ne mondd róla rossz és téves dolgokat...
- Miért, ő nem hagyott ott mindent és mindenkit? Ő nem fordított hátat az össze barátjának és hagyta őket a szarba?!
- Ha tehette volna elbúcsúzott volna...
- Ha tehette volna? Miért, valaki fegyvert fogott a fejéhez?
- Sophia, nagyon- nagyon messzire mentél. Vádaskodsz közben meg fogalmad sincs az igazságról!- keltem ki magamból. Ideges voltam, nagyon.
- Annyira okosnak hiszed magad, azt hiszed senki nem látja át a dolgokat. Magyarázod, hogy milyen bonyolult, mert jaj. Hát gondolom milyen bonyolult. Mert azt mondta szeret...- mondta egy-egy rész nyávogva.
- Igen, azt mondta szeret és én is szeretem, de utána nem az történt amire ti gondoltok!
- Oké, akkor itt az idő, mondd mi történt!
- Én... nem szívesen beszélek erről... már egy ideje senkinek nem meséltem el.
- Talán most tehetnél kivételt...- mondta higgadtan Veronica.
- Miután kedden mondtam, hogy nincs ki elvigyen... szerdán Kevin várt a kocsival. El voltam késve, így beszálltam. Fél hét alatt nem tettem túl magam rajta és annyira feszült voltam, hogy a végén robbantam. Azt mondtam, hogy szeretem, de látszik rajta, hogy ő már nem. Aztán... azt mondta ő is szere.- halvány, fájdalmas mosoly jelent meg az arcomon. Jót jelentett, már csak azért is, mert ez azt mutatta, hogy sikerült a szívemben egy olyan helyre raktározni Kevint, ahol nem csak egy felejtendő fájdalomként volt jelen, hanem a szerelmemként, aki már nem lehet itt, mert én... megöltem. De a gondolat, hogy én voltam a hibás szinte elillan és csak néha-néha jut eszembe. Ennél sokkal nagyobb a szenvedés. Kevin arca előttem lobogott, láttam ahogy mosolyog és éreztem az illatát.
- És utána felültetek egy fehér lóra és elvágtatatok a naplementébe!- "folytatta" helyettem Sophi.
- Soph, fejezd már be és hagyd, hogy végigmondja!- csitította Fanny.
- Szóval... Kevin nem figyelt az útra és balesetünk volt.- reméltem, hogy nem kell kimondanom mi történt ezután.
- Most komolyan nem lehetett felhívni, hogy bocs, balesetünk volt, de nincs gáz, csak a kocsi tört össze?! Egy rohadt baleset nem mentség semmire. Egy baleset, hát az agyam eldobom!- kelt ki magából még jobban Sophia. Talán azért is őt viselte meg legjobban a dolog, mert vele voltam a legközelebbi kapcsolatban.
- Kevin családja azt mondta titkosítsuk!- sírtam.
- Miért?- kérdezte Fanny.
- Mert nem úgy történt minden, ahogy Sophia gondolja. Beszorultam, fájt mindenem, de nem érdekelt, mert... Kevin ott feküdt, a teste ki volt csavarodva... Én pedig- csuklott el a hangom.- nem tudtam segíteni neki. Azt hittem egy beteg vicc, de nem volt az!
*- Kérlek ne hagyj itt!- suttogtam. Mindenki engem nézett, nem érdekelt. Egy mentős sírt. Hát mit mondjak, én is.- Szorítsd meg a kezem, Kevin! Ez csak egy álom, ilyen nem létezhet. -A keze hideg volt. Ráhullott egy könnycsepp.- Nem hagyhatsz itt? Nem hagyhatsz itt, érted? Emlékszel, amikor össze jöttünk? Ősz volt és te oda jöttél hozzám. Azt mondtad csücsül a majom a fán... ez a majom te vagy... és, hogy leszek-e a majom társa, hogy ne kelljen egyedül vacsoráznia... - meséltem-Tudtam hogy különleges vagy! Mindig is tudtam. Emlékszel az évfordulónkra? Egy majmot adtál és azt mondtad mindig is a majmom leszel... hát most legyél a majmom. Kérlek! Csak most az egyszer! Nem hagyhatsz itt! Mit mondok majd a családodnak? Kevin! Kevin, bazdmeg szólalj már meg!- ordítottam rá amilyen hangosan csak tudtam. De nem ordított vissza.-Kevin! Kelj fel! Most! Kevin, sajnálom. Lehetsz önző ezentúl mindig, csak kelj fel. Sajnálom.... Nem tehetsz semmiről.- egy kéz megragadott hátulról.- Hagyjon már békén. Nem látja, hogy ez egy beteg tréfa. Csak megvárja míg kimondom azt, amit hallani akar!- ordítottam rá a mentősre.- Kevin, mit akarsz még hallani? Szeretlek, hallod! Kevin! A büdös életbe Kevin!- akárhogy szorítottam a kezét nem reagált.- Tarts ki, Kevin! Te is ezt mondtad, emlékszel? Amikor nagyapa meghalt, azt mondtad tartsak ki.. én pedig hittem neked. Hittem neked most pedig te higgy magadnak. Biztos, hogy nem ébredsz már fel? Sajnálom mindent amit a fejedhez vágtam. Kérlek... tudd, hogy mindig is szeretni foglak. Akármi történjen. Tudom, hogy nem ébredsz már fel!- suttogtam.- de azt is tudom, hogy hallasz. Szeretném elmondani, hogy amikor azt mondtam utállak nem gondoltam komolyan. Emlékszel mikor mondtam? Egy éve, de nekem akkor is fontos. Kevin, van egy húgod, Lottie. Ha megkérdezi mit mondjak? -Egy utolsó csókot nyomtam a szájára. Az utolsót.- Ne halj meg... miattam ne... kérlek... Anyukád zokogni fog, szétszakítja majd a fájdalom. Megértem, engem is. Te vagy a legcsodásabb ember akit ismerek! Mindig segítesz és nem csak azoknak akit ismersz... mikor legutóbb segítettél az árvákon egy kislány azt mondta olyan apukát szeretnek, mint te vagy... Jó apuka lennél. Ha tényleg van Isten, miért pont téged vesz el tőlünk? Önző és magának akar. De bassza meg, én is. Ne hagyj itt, nem élem túl. Kérlek- suttogtam.- Kérlek, kérlek, kérlek. Nem akarok gy gyilkos lenni.Nem akartalak megölni... megöltelek...megöltelek, én a gyilkos. Egy gyilkos. - lefogtak őt pedig el vitték. - Ne, kérem! Nem halt meg! Nem, ne higgyék el! Én ismerem, ez csak egy beteg poén. Lehetetlen... nem ölhettem meg életem szerelmét... nem... Kevin, ez már túlzás... én...én nem öltelek meg. nem. Nem.- magam elé nézve suttogtam. Folyt a kezemből és a lábamból a vér, de kit érdekel. Nem érdekelt. Az akarom, hogy megöleljen. Ő, Kevin.*- emlékeimbe temetkezve néztem magam elé. A könny folyt a szememből. Nem volt jó. Újra és újra eszembe jutnak a képkockák és nem tudom magam mögött hagyni a múltat. Most már legalább túl vagyok rajta, többet... nem kell többet elmondanom senkinek, persze nem fogom eltemetni magamban és hagyni, hogy elfelejtődjön... vissza fogok rá gondolni, minden egyes nap és megfogok emlékezni arról a fiúról, aki megtanította nekem mi az igazi szerelem, megszerettette velem az életet és visszahúzott ide. Mikor 16 éves voltam a szüleim sokat veszekedtek, a barátaim elpártoltak tőlem és meghalt az az ember, akire igazán felnéztem. Ő volt a mesterem, a mentorom, de sajnos nem győzte le a rákot. Egész életében erős volt és küzdött, mindent legyőzött, de ezt a szörnyű betegséget nem sikerült. A lényeg a lényeg, 16 éves koromban, mielőtt összejöttünk Kevinnel vagdostam magam és meg akartam halni. Aztán jött ez az életvidám kisgyerek és úgy éreztem miatta... megéri élni. Mikor egyszer leültem a szobámban és bele gondoltam... hogy többet nem ölelhetem, nem nézhetek a szemébe és nem nevethetek vele rájöttem, hogy nincs többé értelme az életemnek, el akartam dobni, csak aztán rájöttem, hogy most már minden jobb. Voltak emberek akik szerettek és nem akartam nekik fájdalmat okozni.
Mikor könnyes szemmel felnéztem bambulásomból a könnyező lányokat. Szomorú szemekkel néztek rám. Aztán Veronica szinte másodpercek alatt átesett a gyász fázisain. Ijesztő volt végignézni.
- Most miért kell ilyenekkel viccelni? Hogy lehet ennyire szívtelen?- ordibált torka szakadtából. Nem lehetett rá haragudni, tudtam mit miért tesz.- Sajnálom, nem akartam ilyet mondani. Csak nem tudom felfogni, hogy miért? Miért pont ő és miért pont így? Miért nem valaki más?- zokogott. Jó barátja volt Kevinnek, ezért is ő volt a leghevesebb. Ezután nem mondott semmit, csak sírt.
- Lisa, én... sajnálom amiket a fejedhez vágtam!- mondta Sophia.
- Nem tudhattad!- eresztettem meg egy halvány mosolyt.
Lassan mindenki elszorította a szomorúságot és beraktunk egy fimet. Kb. már a felénél járhattunk amikor meghallottam a csengőt. Leállítottam a fimet és rohantam ajtót nyitni. A szemem sarkából láttam, hogy a lányok türelmetlenül nézik ki lehet az (a kanapéról lehet látni az ajtót). Mikor kitártam az ajtót Josh mosolygós képével találtam szembe magam.
- Lisa, sírtál? Jaj, úgy sajnálom, miért nem hívtál fel?- zárt a karjaiba.
- Neked is szia!- kuncogtam.- Igen, sírtam egy kicsit, de nem vészes!
- Akkor is hívj fel, még ha csak a sírás gondolata is eszedbe jut! Én mindig itt vagyok neked, Bogyó!
- Tudom!- mosolyogtam.
- De tényleg, bármikor... legyen éjfél vagy hajnali négy, oké!?
- Úgy szeretlek!- mosolyogtam rá!
- Tudtam én!- húzta ki magát játékosan.
- Azért ne bízd el magad!- bokszoltam a vállába.- Menjünk már be ne itt az ajtóban álljunk!- invitáltam beljebb, ahol a lányok elég zavarodottan néztek.
- Sziasztok!- köszönt Josh, de nem igazán kapott viszonzást. Mindenki csak bámult rá elpirultan, nagy szemekkel.
- Lányok, ő itt Josh, Josh ők itt Varonica, Sophia, és Fanny!
- Szia!- szólalt meg a mindig fegyelmezett Veronica. Lassan-lassan a lányok is követték, majd leültünk. Josh közvetlen mellettem ült, lányos zavaromban mindig ügyeltem arra, hogy a vádlink ne érjen össze.
- Öhm... na és... úgy mióta vagy hogy?- kérdezte Soph dadogva. Nem igazán értettem mit kérdez- persze így utólag már világos- ezért inkább tereltem és bedobtam a szokásos üvegezést. Fanny hozott egy üres üveget a konyhából, leültünk a szőnyegre és Veronica pörgetett. Néhány kör után végül a kupak választása rám esett. Félve néztem körbe, hátha valahova futhatnék, persze nem tudtam.
- Nos, felelsz vagy mersz?
- Merek!- sóhajtottam. Remélem megkönyörül és kapok valami enyhébbet.
- Hm... nem tudok semmit...- gondolkozott- oké... akkor hívd fel ezt a számot- mutatta a telóján- és flörtölj vele!
- Ismerem?- érdeklődtem. Mindenki csak megrántotta a vállát. No comment. Beírtam a számot, majd egy férfi hang vette fel.
- Haló!
- Szia!- fogalmam sem volt mit mondjak.- Hogy hívnak?
- Téged hogy hívnak?
- Engem? Lisa vagyok!
- Szép neved van!- hm...- én Mark vagyok! Honnan van meg a számom?
- Hát... kaptam valakitől! Azt mondta egy állat szexi srácé, igaz ez?
- Hát... mondták már! És mit szeretnél?
- Hát.. nem is tudom.- kuncogtam fel.
- Ezt csináld még egyszer!
- Mit?
- Nagyon szexuál a hangod! Tudod hogy rád vagyok izgulva?
- Nem tudom! De ha ott lennék könnyítenék rajtad!
- Egész nap tiszta kanos voltam és most is! Úgy beléd verném!
- Hm... kerítünk rá alkalmat! De most mennem kell, majd még beszélünk, mentsd el a számom!- és kinyomtam. Azt hiszem megvolt a feladat.
- Veronica, mégis ki ez a pali?
- Unokatesóm haverja!- rántotta meg a vállát. Mondhatom, gyönyörű. Ez a gyerek, mármint Mark... hát ez kész. Ennél furább beszélgetésben még sosem volt részem. Na nem baj, hamar túltettem magam rajta és folytathattuk a játékot. A 3. pörgetésnél jártunk -kiderült, hogy Veronica kivel vesztette el a szüzességét és Josh is befalt egy kanál fahéjat- amikor csöngettek a fiúk. Bár pár napja még elküldtem volna őket melegebb éghajlatokra most örültem, hogy nem a lányok lesznek többségben. Szépen ők is leültek a körbe, így egyik oldalamon Harry, másik oldalamon Josh ült. Zayn rögtön kisajátította az üveget és pörgetett. Én egyszerűen nem értem. Így hogy sokan vagyunk fele annyi esélye van, hogy rám pörget, mégis megtalált.
- Merek!
- Akkor...
