Akkor mondd el!

A titokzatos idegen srác nem is volt annyira idegen. De még ő sem az imádottam, Harry Styles volt. A srác volt akit múltkor olyan csúnyán elküldtem.
- Szia, megint!- köszönt vigyorogva.
- Viszlát!- és már indultam is volna. Igazából kedves akartam lenni vele, de valahogy a szívem és az agyam nem engedte.
- Miért vagy ennyire bunkó?- kérdezte, amúgy tökre jogosan.
- Mert nem ismerlek? Téged nem tanított meg anyukád arra, hogy ne állj szóba idegenekkel?- a mosoly lefagyott az arcáról.
- Azért nem ismersz, mert nem is adsz rá lehetőséget, hogy ismerj!
- Nem szorulok ismerősökre!
- Új emberek mindenkinek kellenek?
- Túl nagy emberismerőnek gondolod magad, Drága!
- Pontosan! És látom rajtad, hogy kedves vagy, csak elzárkózol... Miért?
- Ki a franc vagy te, hogy kiöntsem neked a lelkem? Nem tudsz te semmit, nem tudod mi történt velem, azt sem tudod ki vagyok!
- Akkor mondd el!
- És az nekem miért jó, ha neked elmondom?
- Nem tudom, könnyebb lesz...
- Hát nem, úgyhogy szállj ki az agyamból és törődj a saját dolgoddal!- pufogva mentem tovább, felidegesített ez a tudálékos gyerek. Ritkán találkozni olyan idegesítő emberrel, mint ő. Tiszta fagyis pólóba, idegesen sétáltam haza, majd ott rögtön felvágtattam a szobámba. Nem a srác idegesített fel, hanem ez az egész helyzet, hogy egyszerűen próbálok megnyílni, de nem tudok!
 Anya kopogtatott a nyitott ajtómon.
- Bejöhetek?
- Persze- válaszoltam. Anya bejött az ajtón, és leült a fotelban.
- Hogy vagy?
- Mármint hogy értve?
- Látom rajtad, hogy valami megemészt, szeretnék segíteni!
- Én nem... nem szívesen beszélnék róla!
- Tudod, hogy mi apáddal csak a jót akarjuk neked és úgy érezzük valakivel meg kéne beszélned a gondjaidat, azt gondoltam, hogy majd nekem el mondod, de ha nem, kénytelenek leszünk téged elküldeni egy szakemberhez!
- Anya, nem vagyok sem elmebeteg sem kezelésre szoruló!- mondtam idegesen.
- Tudjuk, de még fiatal vagy és egy ilyen nagy traumát nem könnyű feldolgozni...
- Anya, nem kell pszichológus! Majd ha készen állok elmondom, oké?!- beegyezően bólintott, majd egy halvány mosoly kíséretében kisétált a szobámból. Nagyot sóhajtva terültem el az ágyon és kezdtem kattogtatni az agyam.


Teljesen kész voltam. Anya szavain gondolkoztam és be kellett látnom, hogy igaz volt. Tényleg túl nagy falat ez nekem, kénytelen vagyok külső segítséget kérni. Majd ha készen állok. Mindaddig megpróbálok minél boldogabbnak és kiegyensúlyozottabbnak tűnni. Elhatároztam, hogy ezt soha senkinek sem fogom elmesélni, nem szeretném, hogy e miatt más szemmel nézzenek rám. Jó, persze nyilván nem akartam beleírni az önéletrajzomba, de most még annyira sem szeretném elmondani senkinek. Teljesen felszabadultnak éreztem magam, de csak fél percig, amíg rá nem jöttem, hogy ez már nem a régi szobám. Lassan sötétedett, így ideje volt aludnom.

Reggel éppen a kertbe mentem ki amikor megláttam a tegnapi srácot. Gyorsan elfordultam, hogy ne ismerjen fel, azt hittem sikerrel jártam, de aztán rájöttem, hogy mégsem. Hátulról megfogta a karom amit miközben szembe fordultam vele hevesen kirántottam a markaiból.
- Szia!- köszönt.
- Figyelj, most már komolyan lekophatnál rólam!
-Nem!- jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- Miért nem?
- Mert látom amit látok!
- Mégis mit látsz? Nem látsz te semmit!- mondtam felháborodottan.
- Látom, hogy egy kedves és aranyos lány vagy csak falakat húzol magad köré! Csak segíteni akarok, mert ez nem egészséges!
- Nem kell a segítséged!
- Szóval akkor te is belátod, hogy ez így van! Eltaszítod a segítségem, pedig nem kéne!
- Tudod mit, majd szólok, ha kellesz! Na csáó!- azzal hátat fordítottam neki és bementem vissza a házba. Már tényleg nagyon idegesít, bár nagyon kedves, és nem rossz bőr... ha értitek.

Nagyon nem vagyok megelégedve ezzel a résszel, de döntsétek el ti! Pls komizz!