Egy "nagyonjó" szerda.

Aznap egy matek nagy dolgozatot írtam. Mondanom sem kell, még az 1+1 is nehezen megy.  Szóval értitek, lövésem sincs a matekhoz. Nem azért, mert szőke vagyok, nálam a hagyományos szőkeség csak nyomokban jelentkezik. Szóval matek nagy dolgozatomra semmit nem készültem. Nem baj, majd megoldom valahogy. Gyorsan kisminkeltem magam, megcsináltam a hajam és felvettem egy egyszerű összeállítást.

Kifejezetten meleg időnk volt, ennek megfelelően öltöztem. Trisék már itt voltak értem. gyorsan be pattantam a hátsó ülésre, ezúttal nem hallgattam zenét.
- Hogy vagy?- kérdezte puhatolózva Tris.
- Kevinre gondolsz? Nem tudom. De komolyan, fogalmam sincs mit érzek. Hiányzik, de megkönnyebbül vagyok és nem tudom mi lesz, hogy össze jön-e valakivel.
- Egy idő után nem fog hiányozni. Lis, tudod, hogy előbb-utóbb össze jön valakivel. És te is. Nem tudsz ellene mit csinálni, de nem is kell, mert ez így van rendjén.
- Tudom, és nem is akarok ellene semmit csinálni, csak nagyon furcsa lesz. Biztos, hogy össze fog jönni valakivel, de nem tudom, hogy kivel. Azt sem tudom, hogy mikor. Rosszul esne, ha mondjuk egy hét múlva össze jönne valakivel, mert az olyan lenne mintha nem is jelentett volna ez az egész neki semmit, mintha nem is érzett volna semmit irántam és ilyen hamar kiheverte.
- Hogyan váltatok el?
- Nagyon szépen. Nem veszekedtünk. Leültünk a tópartra és néztük a vizet. Azt mondta szeret, hogy hiányozni fogok neki, de el kell válnunk. Én is így éreztem. Aztán búcsúzóul megcsókolt és elváltunk.- miközben meséltem a hangom egyre halkult. Felelevenítettem az emlékeket, újra átéltem ezt az egészet. Egy árva könnycsepp csordult ki a szememből. Nem zokogtam, de fájt. Mikor az államhoz ért és lecseppent a kezemre esett. Felszáradt. Az érzéseimmel ugyan ez fog történni. Tudom. Rossz bele gondolni, hogy ezt a két évet egyetlen egy szóval le tudtuk zárni. Az út további részében a gondolataim úszkáltak a fejemben. Nem gondoltam, hogy Kevin ennyire korrektül le tudja velem zárni. A szívemet egyszerre megtámadták az érzéseim. Az érzéseim amik a két év alatt rám törtek. Voltam szomorú, vidám, szerelmes, csalódott, bizonytalan és még sorolhatnám. Durva, hogy fogalmam sincs egy év múlva hol leszek. Persze, senki sem tudhatja, de én még annyira sem. Nem tudom kik lesznek a barátaim, hogy milyen környezet lesz körülöttem... semmit.
 A suliba beérve nem érdekelt semmi, nem volt kedvem senkivel sem beszélni, csak leraktam a táskám, kivettem a telefonom és a fülesem és kivonultam az erkélyre. Onnan néztem  ahogy a kilencedikes srácok fociznak. Vissza emlékeztem milyen érzések is kavarogtak bennem 3 évvel ezelőtt.  Három évvel ezelőtt csak vártam, hogy mi lesz velem, nem érdekelt semmi. Erősen feketére sminkeltem magam és bunkó voltam mindenkivel. Ha ezt valakinek elmondom, aki akkor még nem ismert akkor nem hiszi el, nem tud úgy elképzelni. Most már én sem tudnám magamat. Most életvidám, nyitott vagyok, kimondom az érzéseimet és próbálok kedves lenni mindenkivel. Vagyis, most éppen nemigazán, de szerintem érthető, hogy miért nem csattanok ki az örömtől.
 Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon. Kivettem a fülhallgatómat és szembe fordultam a "zaklatómmal". Egy srác volt az osztályból, Ben.
- Jó reggelt!- köszönt.- Mit csinálsz itt magányosan? Nem az vagy aki egyedül szokott lófrálni.
- Nem, tényleg nem. De te sem. Hogyhogy ki jöttél?
- Kellett egy kis friss levegő, egy kis magány...
- Történt valami?- kérdeztem a lehajtott fejjel álló fiút.
- Tegnap életem legrosszabb napját éltem át...
- Akarsz róla beszélni?
- Inkább nem, bocsi!
- Semmi baj!
- És hogyhogy te ki jöttél?
- Ne, tudják sokan, de szakítottunk Kevinnel...
- És te akarsz róla beszélni?- megráztam a fejem.- Gyere ide!- majd megölelt. Ez az ölelés mindkettőnknek kellett. Miután elváltunk a korlátra támaszkodva csak néztünk ki a fejünkből. Pár perc múlva együtt mentünk vissza a terembe és vártuk, hogy elkezdődjön az óra.
 A szünetek átlagosan teltek, lementünk a büfébe, beszélgettem a lányokkal, házit másoltam... Szóval csak a szokásos. Teljesen úgy éreztem csak úgy vagyok, lebegek és nem tudok mit kezdeni magammal. Hallottam mit mondanak, válaszoltam is, de az agyamig nem jutott el. A nap végén aztán haza mentem. Otthon egy üzenet várt. A keresztapám írt, hogy elutaznak, ha bármi van van kit hívnom, és, hogy sajnálják, de egyedül kell megoldanom a suliba menetelt. Képzelhetitek, hogy mennyire örültem.
- Szia!- köszöntek a lányok Skypeon.
- Sziasztok! Holnap elvisz valaki suliba?
- Mindenki busszal megy!- mondta Sophi.- Miért?
- A kereszt szüleim elutaztak.
- Az szívás!
- Tudom. Életemben egyszer ültem buszon, azt sem tudom, hogy hol van a megálló.- még pár percig beszélgettünk, aztán meguntuk és mindenki kijelentkezett. Fent lógtam a Facebookon a nap hátra lévő részében. Aztán össze kaptam magam egy kicsit és mentem aludni.
 

Sziasztok! Mint észre vehettétek ez a rész egy egészen más stílusban íródott, mint az előző részek. Szeretném kikérni a véleményeteket, hogy szerintetek melyik stílusban érdemes folytatni a blogot (mármint ebben a stílusban vagy inkább úgy, ahogy az előző részeket írtam). Segíts eldönteni, komizz pls! Puszi: az író.

Kedden... mi folyik itt???

Reggel bizonytalanul keltem. Megbántam mindent. Amit írtam a lányoknak, amiket ők írtak. Olyanokat mondtam, mint pl. hogy rossz barátok, nem így ismertem meg őket, cserben hagytak stb.. Pedig én ezt nem akartam, egyiket sem gondoltam komolyan. Miután felvettem egy egyszerű szettet már itt is voltak keresztanyáék.

Gyorsan sminkeltem, majd csak megfésültem a hajam és kész is voltam. Szokásosan a kocsi hátsóülésére bepattanva tetem be a fülesem. Az út felén zenét hallgattam.
- Lis, hogyhogy nincs itt Kevin?- kérdezte Tris.
- Hát... igazából szakítottunk... tegnap is a miatt voltam olyan elkenődött!
- Sajnálom! Mi történt?
- Semmi sem történt, közös megegyezés volt, csak azért hiányzik... tudod, költözünk és nem akartunk távkapcsolatot!
- Fiatal vagy, még lehet sok barátod.
- Tudom, de mégis csak Kevin volt az első...- ezzel le is zártuk a beszélgetést. Az út hátra lévő részében kifelé bámultam az ablakon és gondolkoztam a tegnap délutánon. Hogy most mi lesz, akarnak-e velem beszélni... én hívjam el őket beszélgetni, majd ők jönnek oda... nem tudtam. Miután megérkeztünk a szokásos útvonalon eljutottam a teremig. Sophi már ott volt.
- Szia!- köszöntem.
- Szia! Mi van Fannyékkal?- Sophi be van avatva, tegnap végig követte az egész vitát.
- Nem tudom. Nem gondoltam komolyan és remélem ők sem vették. De ha igen is szerintem megbeszélhető. Vagyis remélem. Kb. tíz perc múlva megjött Veronica is. Leült a helyére és köszönt. Eddig jó. Elkezdett valamit mondani, de már nem emlékszem.
- Lis, ki jössz?- kérdezte Nic. Bólintottam majd elindultunk.- Azt hiszem van mit megbeszélni...- kimentünk az erkélyre és először a korlátra támaszkodva csak hallgattunk.
- Amiket tegnap írtam... szóval nem gondoltam halálosan komolyan. Csak szarul esett, hogy leszarjátok az érzéseimet!
- Mi nem szartuk le. Csak nem gondoltunk bele. De ha egy pillanatra is megálltunk volna és belegondoltunk volna te mit érzel biztos, hogy nem mentünk volna oda.
- Jó, nem is az, hogy oda mentetek, hanem, hogy utána úgy csináltatok, mintha nem történ volna semmi...
- Mert nem is történt!
- De történt és ezt te is tudod. Nem nagy dolog, de ha szakítanak veled az ilyen kis dolgok is sokat számítanak...
- Jó, tudom, de mondom, nem gondoltunk bele!
- De utána sem. mikor chateltünk. Nem érdekel, ha mindenféle hisztis picsának gondoltok, csak ne beszélj ki!
- ÉN?
- Igen. Peternek.- na, igen, Peter. Kevin legjobb barátja. 1 évvel ezelőtt megbíztam benne, de aztán rájöttem, hogy mindenkinek ribizik engem és azt akarja, hogy utáljon Kevin. Ja, és nem csak akarja, hangot is ad neki. Szinte minden nap elmondta Kevinnek, hogy én mekkora egy szar ember vagyok és jobban járna, ha szakítana velem és össze jönne Kiaraval aki egyébként az ő volt csaja. Mármint Peteré. Az is egy szép történet. Két hétig jártak, Peternek előtte is tetszett Kiara, csak ő akkor még Aronnal járt. Peter ezt is megoldott, szétszakította őket és össze jött Kiaraval. Szóval egy idegesítő, szar alak.
- Én biztos, hogy nem!- tagadta Nic.
- Ha te nem is, Fanny 1000%, hogy igen. Láttam egy screenshot-ot!
- Az lehet, de én biztos, hogy nem!- nem tudtam igazat mond-e. Aztán még átbeszéltünk pár dolgot és vissza mentünk a terembe.
- Akkor béke van?- kérdeztem meg biztonság kedvéért.
- Pease!- nevetett. Fanny csak rosszallóan nézett. Nem tetszik ez nekem. Órák után délután a csapat megint szétvált. Engem és Sophit otthagytak a francba a többiek. Hát oké. Mit mondott Nic?
- Semmit, megbeszéltük.- ennyivel le is zártam. Ezután pedig haza mentünk. Szokásosan az interneten lógtam amikor Sophi rám írt.
- De most biztos, hogy kibékültetek?- mondta ezt már Skypeon.
- Igen, de miért?
- Hát... nem akarlak megbántani meg semmi, meg nem akarom széttiporni a barátságotokat, de Peternek azt mondta, csak úgy tesz, mintha szeretne...- mi a fasz? Már elnézést, de nagyon felidegesített. Fogalmam sincs mi folyik itt. Elvesztettem a pasimat és most a barátaim... oké, magamnak okoztam, de azt hittem minden rendben Niccel. Mi van itt körülöttem? Kellett volna tanulnom az érettségire, de nem tudtam koncentrálni

Eljött a hétfő.

Eljött a hétfő. Bár Kevinnel a lehető legjobb módon váltunk el nem tudtam felkészültem-e arra, hogy találkozzak vele. Mi van, ha köszön? Visszaköszönjek? Fogalmam sem volt, hogy hogy fog rám reagálni. Talán majd mindenkinek elmondja a titkaimat, elhord mindenféle ribancnak és megutál. Fogalmam sincs mit csináljak. Eszembe jutott, hogy kérek egy igazolást, hirtelen lebetegszem vagy valami. Csöngettek. Már rég kész voltam, sminkeltem és felvettem egy jó, nem túl meleg cuccot.. Bár tavasz volt én még mindig úgy éreztem December közepén járunk, mert hideg van és hamar sötétedik. Ezért ha akárki is megkérdezi milyen évszak van én azt válaszolom tél. Aznap pedig kifejezetten meleg volt.


Keresztanyáék már vártak, minden reggel vagy ők visznek suliba, vagy egyedül megyek, vagy Kevinnel de ugye ez már felejtős. Mindenről ő jut eszembe. Bepattantam a hátsó ülésre, majd zenét hallgattam az úton.
- Kicsim, akarsz róla beszélni?- fordult hátra Tris, a keresztanyám.
- Nem!- majdnem elsírtam magam, de vissza tartottam a sírást, vettem egy nagy levegőt és kiszálltam a kocsiból. A lépcsőn felérve besétáltam az épületbe. Az aulában éppen Kevin haverjai sétáltak át. Nagyot nyeltem, majd a terem felé vettem az irányt. Sophia már ott volt, Veronica és Fanny majd csak később jönnek. Izgultam. Kevin ha egyedül jön szinte mindig késik, bíztam benne, hogy ez ma sem lesz másképp.
- Hogy érzed magad?- kérdezte Sophi.
- Jól, tényleg, semmi bajom!- bizonygattam.
- Nekem elmondhatod. Nem baj, ha vannak érzéseid.
- Oké, és tudom. Nos, megkönnyebbült vagyok, de hiányzik...
- Jobb lesz!
- Tudom, nem érdekel már!- mondtam, de talán még én sem hittem el, Sophi csak rám hagyta. Miután megérkezett Nic és Fanny Nic kivételével, 3-an kimentünk a szekrényhez, és abban a pillanatban be is csengettek.Mikor mentünk vissza felé Kevin pont jött fel a lépcsőn. Próbáltam elkerülni a tekintetét, a szívem hevesen dobogott, próbáltam nem sírni. Rám féloldalasan rám mosolygott. Mosolygott. De miért? Szánalmasnak tart? Utál? Szeret? Úr isten, nem tudom. Miután túl voltunk az első találkozáson elkezdődtek az óráim. Egész nap csak kattogott az agyam, nem tudtam koncentrálni. Idegesített. Délután aztán megkajáltunk, utána pedig mi négyen lányok ki ültünk a padra. Mióta betiltották a focit az udvaron a fiúk valami hülye fejelgetős játékot játszanak. Fanny és Nic úgy gondolta ők is beállnak, és ott volt Kevin is. Elég szarul éreztem magam ez miatt. Szarul esett, hogy oda mentek miközben nekem szükségem lett volna rájuk....
Eljött az este én pedig dühös voltam. Nem gondoltam komolyan, de olyanokat vágtam a lányok fejéhez, hogy mekkora seggnyalók és szar barátok.

Egy igazán rossz vasárnap

Miután hazamentem Kevintől csak bedőltem az ágyamba és próbáltam végig gondolni az egész kapcsolatunkat. Úgy éreztem most jót tenne valami igazán nagy bölcsesség, de mivel bölcs embereket nem ismerek ezért hagytam az ötletet. Gondolatok cikáztak a fejemben, így aludtam el. Mikor vasárnap reggel felkeltem hirtelen görcsölni kezdett a gyomrom. Konferenciahívásban felhívtam Fannyt, Veronicat és Sophiat.
- Csajok, gáz van!
- Mi történt?- kérdezték szinte majdnem egyszerre.
- Ma beszélünk Kevinnel, de fogalmam sincs mit mondjak, vagy hogy ő mit mond. Nem áll össze a forgatókönyv!!
- Aj, nem is kell, nem tudsz mindent megtervezni. Majd lesz ami lesz. Te mit akarsz?- kérdezte Sophia.
- Na ez az! Nem tudom!
- Sorolj fel érveket!- mondta Veronica.
- Oké! Az érvek amiért vele akarok maradni: mert szeretem, mert jó volt az egész kapcsolatunk, mert szeret, mert nem tudnék elfelejteni két évet csak úgy, a közös múlt és úgy minden hiányozna. Amiért szakítani akarok: mert eltávolodtunk, mert el fogunk távolodni és mert előbb-utóbb úgy is szakítani fogunk. Szerintem nem akar távkapcsolatot.
- Figyelj, hagyd, hogy ő döntsön! Majd ő kimondja!- Fanny.
- Oh, rendben! Nem jöttök át?
- Nekem balett edzésem van!- Sophia.
- Én megyek unokatesómhoz!
- Veronica?- kérdeztem reménykedve az utolsó embert.
- Tudod, hogy nekem soha nincs semmi programom. Naná, hogy megyek!- megkönnyebbülve köszöntem el a többiektől és raktam le a telefont. Gyorsan össze kaptam magam, hogy azért mégse pizsiben nyissak ajtót. Lezuhanyoztam, letisztítottam az arcom, sminkeltem, kivasaltam a szőke hajamat és felvettem egy meleg szettet. Hiszen tél van. Jut eszembe, tegnap sikerült olyan lazán öltöznöm, hogy majd' szétfagytam.


A hajamat még utoljára megigazítottam és már csöngettek is. Veronica volt az, akit amikor megláttam kicsit nagyobb biztonságban éreztem magam. Nézzetek önzőnek, de örültem, hogy lesz ott valaki aki megvigasztalhat, ha megtörténik a legrosszabb. Veronicaval beszélgettünk Kiararól, Kevinről és úgy mindenről. Mikor újra csengettek a gyomron elkezdett liftezni, a tenyerem izzadt és úgy általánosságban jellemző volt rám minden tünet ami akkor jelentkezik amikor megőrülni készülsz. Mikor ajtót nyitottam Kevin egy öleléssel köszönt, Megnyugodtam, újra kijelentettem magamban, hogy nem utál, csakúgy, mint tegnap.
- Nem megyünk el sétálni?
- De, mehetünk!- elvettem a kabátom a fogasról, intettem Veronicanak és kézen fogva sétálgattunk. Először csendben mentünk végig az utcán, utána egy kis tóhoz értünk. Leültünk a partjára és csak néztük a vizet. Átkarol, azt hittem közeledik, hogy minden rendben van.


Pár percig csendben ültünk, minden olyan nyugis volt.
- Kevin...- törtem meg az egyébként kellemes csendet.
- Tudom, beszélnünk kéne!
- Igen, kéne. Mi lesz velünk?
- Nézd, remélem megérted, de én nem szeretnék távkapcsolatot!- mondta. Nem tudom, hogy ezt a "vége" helyett mondta, vagy csak felvezetésnek.
- Én sem szeretnék.
- Nagyon sokat gondolkoztam ezen az egészen és tudnod kell, hogy szerettelek, szeretlek.
- Én is, de most akkor is...
- Igen, talán...
- Mert vagy eltávolodunk, hogy kevésbé fájjon vagy kiélvezzük az utolsó pillanatokat is.
- De mintha már az előbbit el is kezdtük volna.- mondta. Egyet kellett értenem.
- Szóval, akkor...
- Ki kell mondani!- a könnyeim utat törtek és tudtam, hogy nem lett volna szabad előtte sírnom, de már nem tudtam vissza tartani.
- Ne sírj!- ölelt magához.

Erősen szorítottam magamhoz, miközben a vállára zokogtam.
- Sajnálom!
- Szeretlek!- suttogta.
-  Én is szeretlek! Örökké!
- Örökké!- össze érintettük a homlokunkat és úgy néztünk egymás szemébe, talán utoljára. Talán így kellett lennie. Én megyek Londonba, ő még nem tudja hova és külön utakon folytatjuk. Ez talán így jó. Csak haza akarok menni és tovább sírni Veronica vállán. Kevin, életem első szerelme, ő az első barátom. Talán lesz más valaki is fontos nekem, de az soha nem lesz az első. Neki adtam mindenem. És most vége. Aztán elindultunk haza, az úton sikerül befejeznem a sírást. Egy öleléssel és egy utolsó csókkal búcsúztunk. Az utolsó. Miután bementem csak Veronica vállára borulva sírtam.
- Szakítottunk!- sírtam. Fogalmam sem volt mit érzek igazából. Csak sírtam, nem éreztem semmit, mintha csak lebegtem volna. Belegondoltam, hogy mi lesz, ha ezek ketten Kiaraval összejönnek.
- Nyugi, ha össze jön Kiaraval akkor seggbe rúgjuk!
- Köszi, jól esik!- öleltem magamhoz. Aztán együtt szidtuk Kiarat és próbált megvigasztalni.

Őrlődés

Másnap reggel álmosan keltem ki az ágyamból. Hiány érzetem volt, de nem tudom miért, talán mert Kevin nem volt mellettem, vagy mert a szüleim nem voltak ott, nem tudom. Ez a két dolog pont az a két dolog amihez az utóbbi időben hozzá szoktam. Hirtelen felindulásból elővettem a telefonomat és tárcsáztam Kevin számát. Basszus, nem hiszem el, hogy ez csinálom. Egy hete megfogadtam Sophianak, hogy megvárom míg ő keres, megvárom míg azt mondja, beszéljünk. Most ezt mégis megszegtem, de úgy érzem, ha ezt a lépést nem teszem meg talán úgy megyek el,hogy nem beszéltem meg vele a dolgokat.
- Haló!- álmosan vette fel a telefont. Ahogy meghallottam életem szerelmének hangját a szívem máris hevesebben dobogott és egy fokkal boldogabb voltam.
- Szia, Kevin! Öhm , bocsi, ha felébresztettelek, csak úgy éreztem ideje beszélnünk...- nem igazán tudtam hogy lehet ez jól előadni.
- Hát jó, átjössz?
- Igen! Egy óra és ott vagyok!- Kevin öt percnyire lakik, mire elkészülök ő is összekaphatja egy kicsit magát és talán még nekem is lesz időm átgondolni mit fogok mondani. A telefont az ágyamra dobtam, és a fürdőmbe rohantam. Gyorsan megmostam az arcom, feltettem egy kis arctisztítót, majd beálltam a zuhany alá. Miután leöblítettem magam a zuhany alól kilépve lemostam az arctisztítót a fejemről. Ezután a gardróbomhoz sétáltam és kiszedtem belőle egy egyszerű összeállítást.

Ezeken kívül még feldobtam egy alap sminket és kivasaltam hosszú, szőke hajamat. Egyszerűen hagytam, hogy a vállamra omoljon. Készülődés közben kialakítottam egy forgatókönyvet a fejembe, hogy majd megyek ő meghallgat és minden olyan lesz, mint régen. Elmondja mennyire szeret én is elmondom és meg lesz a happy end. A házból kiérve bepattantam a fehér kocsimba, letolattam a feljáróról és a kormányt idegesen markolgatva kezdtem el vezetni. Pár perc múlva majd felrobbanva jöttem rá, hogy baleset volt és egyhamar  innen ki nem jutok. Valahol a kocsisor végén állva tárcsáztam Sophiat. Miuzán felvette lehadartam neki, hogy mi van és vártam, hogy valami tanácsot adjon.
-Lis, oda mész és szerintem simán megbeszélitek!- biztatott, hogy így gondolja, de ettől a gondolataim még nem lettek összeszedettebbek.
- De Sophia, tudod, hogy mi még soha nem beszélgettünk komolyan. Azért eléggé be vagyok tojva.
- Nem hiszem, hogy Kevin szakítani akarna...
- Szerintem meg tuti. Most gondolj bele, egy hónap és talán többé nem is találkozunk!
- Figyelj, nyugodj meg, juss el Kevinig és utána csak lesz valami! Te akarsz szakítani?
- Na ez az! Nem tudom, szeretem, de annyira eltávolodtunk! Na jó, megindult a kocsisor, úgyhogy én lerakom! Szurkolj!- azzal bontottam a vonalat és vissza dobtam a telefont a táskámba. A hátralévő három percben az agyam veszettül kattogott, nem tudtam mit is mondhatnék. Mikor csengettem Kevin nem nyitott ajtót, így gondoltam be megyek. Mikor be értem egy széken ült és gitározott.

Mikor észre vett oda jött és megölelt. Megnyugtatott ez a gesztus, legalább nem utál.
- Szia! Jó, hogy találkozunk, rég nem volt már ilyen!- kezdte.
- Hát igen, pont ez az amiről szerettem volna veled beszélni. Nem igazán tudom mi van velünk, vagy, hogy mi lesz.
- Ez hogy érted?
- Kevin, te is tudod, hogy jövőre mindketten fősulira megyünk, te még nem is tudod mi lesz, hova mész, én meg biztos, hogy Londonba megyek tanulni.
- Tudom, de nem akarom, hogy ennek köztünk vége legyen. Vagy te igen?
- Nem, én sem akarom.
- Akkor mi legyen velünk?
- Nem tudom, Kevin!- tényleg nem akartam, hogy a tündérmesénk véget érjen, nem szerettem volna kilépni ebből a kapcsolatból. Rossz volt.
- Figyelj, nem folytathatnánk ezt a beszélgetést holnap?- ajánlotta fel.
- Az jó lenne! Holnap nincs edzésed?
- De van, de csak hattól, előtte meg megyek Kiaraékhoz...- akárhányszor meghallom ezt a nevet ideges leszek. Kiara 2 éve a legjobb barátnőm volt, aztán csúnyán összevesztünk, mert én összejöttem Kevinnel miközben neki is tetszett. Előtte persze megkérdeztem tőle nem-e baj, erre ő azt mondta nem, később mégis problémát csinált belőle. Na mindegy, a lényeg annyi, hogy össze vesztünk, ő azóta is hajt Kevinre, de ő ezt észre sem veszi. Ha szakítanánk szánalmas lenne, ha ezek ketten össze jönnek. Undorító. Ráadásul még csak nem is az lenne, hogy szerelemből, mert azt senki sem tudja elképzelni, ez kifejezetten egy rövid kapcsolat lenne, pont mint a ribanc többi kapcsolata. Az a leggázabb, hogy ezek a hátam mögött minden nap chatelnek és találkozgatnak és azt hiszik nem is tudok róla. Még undorítóbb. Idegesít, hogy ezek holnap is találkoznak, mondjuk az már nem elkerülhető, mert egy csoportos munkára osztotta be őket így az irodalom tanár.
- Jó, oké, akkor beszéljük meg holnap.
- Oké. Nézünk filmet?- vetette fel az ötletet. Aztán berakott egy DVD-t, de nem figyeltem oda. Az agyam a holnapon kattogott, hogy hogyan fogok haza menni, boldogan vagy sírva. Kapcsolatban leszek-e vagy már nem.

Pár dolog rólam, ismerj meg!

Sziasztok! Mint látjátok ez egy új blog, régebben is volt pár blogom, de azokat nem igazán szerettem és már régen foglalkoztam vele, úgyhogy úgy gondoltam ideje kezdenem egy újat. Igazából annyit kell tudni rólam, hogy több, mint 3 éve Directioner vagyok, imádok zenét hallgatni és még jobban szerettem blogolni. Remélem újra megszeretem ezt a tevékenységet és ti is ugyan annyire szeretitek majd olvasni. Ha valaki esetleg tudna ajánlani egy jó designer blogot azt megköszönném, mert mint látjátok még nem igazán van kész a kinézet. Ha ezt olvasod kkor bizonyára benéztél, amiért külön köszi és lécci komizz. Jó olvasást!

A szobámban ültem és bámultam ki a sötét éjszakába. Nem igazán tudtam mihez kezdhetnék magammal, péntek este van és nekem semmi programom.Ráadásul tél van és ezért még hamar be is sötétedett. KI is vagyok én? Ez egy jó kérdés. A személyiségemet igazából jelenleg próbálgatom kialakítani, eddig nem sok sikerrel. A biztos információk rólam, hogy a nevem Lis, mint Lisbeth. 18 éves vagyok és az utolsó évemet töltöm a St. Louis gimiben. A padokat a barátommal karöltve koptatom.Ő lenne Kevin. Szőke, kisfiús arcú álomsrác, pont jól van kigyúrva és kockahasú. A külsőségek mellett egy romantikus, jóakaratú srác hatalmas szívvel. Imádom a személyiségét, bár a kapcsolatunk nem tökéletes. Az utóbbi két hétben egy szót nem beszéltünk, egyszer chateltünk, de azt is csak 10 percig. Attól félek, hogy ha nem csinálok valamit végleg elhidegülünk egymástól. Pár srác a suliban azt hitte szakítottunk, mert hozzá szoktak, hogy állandóan együtt látnak minket, ez viszont már nincs. Hiányzik, de úgy érzem, szenvedünk. Eddig minden problémánkat csak elfelejtettünk, sosem beszéltünk meg és félek, hogy ez is így lesz. Hirtelen felindulásomból tárcsáztam a számát, bár nem sok esély volt arra, hogy a diszkó üvöltő zenéje mellett meghallja. A jóslatom bevált, pár csörgés után az üzenetrögzítője jelentkezett. Egyébként a kapcsolatunkról annyit, hogy bizonytalan. Nem hiszem, hogy megpróbáljuk távkapcsolatban. Hogy minek a távkapcsolat? A szüleim 2 éve elköltöztem Londonba, mert nem találtak sehol munkát Leicesterben, a jó életről pedig nem szerettünk volna lemondani, Én azért nem mentem velük, mert úgy gondoltuk még ezt a két évet befejezem a középsuliban, utána pedig majd ott tanulok tovább. Most pedig mivel a suliból már csak két év van el kell döntenünk, hogy mi legyen kettőnkkel, mármint velem és Kevinnel. Ezen őrlődöm pár napja. Két lehetőségünk van: kiélvezzük az utolsó pillanatokat együtt vagy eltávolodunk, hogy kevésbé fájjon. Három legjobb barátnőmet, Veronicat, Sophiat és Fannyt készülök itt hagyni. Nehéz lesz, az biztos. De a legjobban szerintem Kevin fog hiányozni. Egyszerűen nem tudom nélküle elképzelni a következő évet a fősulin. Ráadásul nem is ismerem Londont, persze, már voltam ott párszor, csak azért mégsem ismerem annyira, mint Leicestert. Meg amúgy is, nem akarok Londonba menni!!! De sajnos ezt nem én döntöm el, hanem a sors. Úgy érzem kifutok az időből és nem lesz időm elbúcsúzni. Próbálok érveket és ellenérveket felsorolni és meggyőzni magam. Rosszul érzem magam emiatt. Egyszerűen idegesít.