Egy igazán rossz vasárnap

Miután hazamentem Kevintől csak bedőltem az ágyamba és próbáltam végig gondolni az egész kapcsolatunkat. Úgy éreztem most jót tenne valami igazán nagy bölcsesség, de mivel bölcs embereket nem ismerek ezért hagytam az ötletet. Gondolatok cikáztak a fejemben, így aludtam el. Mikor vasárnap reggel felkeltem hirtelen görcsölni kezdett a gyomrom. Konferenciahívásban felhívtam Fannyt, Veronicat és Sophiat.
- Csajok, gáz van!
- Mi történt?- kérdezték szinte majdnem egyszerre.
- Ma beszélünk Kevinnel, de fogalmam sincs mit mondjak, vagy hogy ő mit mond. Nem áll össze a forgatókönyv!!
- Aj, nem is kell, nem tudsz mindent megtervezni. Majd lesz ami lesz. Te mit akarsz?- kérdezte Sophia.
- Na ez az! Nem tudom!
- Sorolj fel érveket!- mondta Veronica.
- Oké! Az érvek amiért vele akarok maradni: mert szeretem, mert jó volt az egész kapcsolatunk, mert szeret, mert nem tudnék elfelejteni két évet csak úgy, a közös múlt és úgy minden hiányozna. Amiért szakítani akarok: mert eltávolodtunk, mert el fogunk távolodni és mert előbb-utóbb úgy is szakítani fogunk. Szerintem nem akar távkapcsolatot.
- Figyelj, hagyd, hogy ő döntsön! Majd ő kimondja!- Fanny.
- Oh, rendben! Nem jöttök át?
- Nekem balett edzésem van!- Sophia.
- Én megyek unokatesómhoz!
- Veronica?- kérdeztem reménykedve az utolsó embert.
- Tudod, hogy nekem soha nincs semmi programom. Naná, hogy megyek!- megkönnyebbülve köszöntem el a többiektől és raktam le a telefont. Gyorsan össze kaptam magam, hogy azért mégse pizsiben nyissak ajtót. Lezuhanyoztam, letisztítottam az arcom, sminkeltem, kivasaltam a szőke hajamat és felvettem egy meleg szettet. Hiszen tél van. Jut eszembe, tegnap sikerült olyan lazán öltöznöm, hogy majd' szétfagytam.


A hajamat még utoljára megigazítottam és már csöngettek is. Veronica volt az, akit amikor megláttam kicsit nagyobb biztonságban éreztem magam. Nézzetek önzőnek, de örültem, hogy lesz ott valaki aki megvigasztalhat, ha megtörténik a legrosszabb. Veronicaval beszélgettünk Kiararól, Kevinről és úgy mindenről. Mikor újra csengettek a gyomron elkezdett liftezni, a tenyerem izzadt és úgy általánosságban jellemző volt rám minden tünet ami akkor jelentkezik amikor megőrülni készülsz. Mikor ajtót nyitottam Kevin egy öleléssel köszönt, Megnyugodtam, újra kijelentettem magamban, hogy nem utál, csakúgy, mint tegnap.
- Nem megyünk el sétálni?
- De, mehetünk!- elvettem a kabátom a fogasról, intettem Veronicanak és kézen fogva sétálgattunk. Először csendben mentünk végig az utcán, utána egy kis tóhoz értünk. Leültünk a partjára és csak néztük a vizet. Átkarol, azt hittem közeledik, hogy minden rendben van.


Pár percig csendben ültünk, minden olyan nyugis volt.
- Kevin...- törtem meg az egyébként kellemes csendet.
- Tudom, beszélnünk kéne!
- Igen, kéne. Mi lesz velünk?
- Nézd, remélem megérted, de én nem szeretnék távkapcsolatot!- mondta. Nem tudom, hogy ezt a "vége" helyett mondta, vagy csak felvezetésnek.
- Én sem szeretnék.
- Nagyon sokat gondolkoztam ezen az egészen és tudnod kell, hogy szerettelek, szeretlek.
- Én is, de most akkor is...
- Igen, talán...
- Mert vagy eltávolodunk, hogy kevésbé fájjon vagy kiélvezzük az utolsó pillanatokat is.
- De mintha már az előbbit el is kezdtük volna.- mondta. Egyet kellett értenem.
- Szóval, akkor...
- Ki kell mondani!- a könnyeim utat törtek és tudtam, hogy nem lett volna szabad előtte sírnom, de már nem tudtam vissza tartani.
- Ne sírj!- ölelt magához.

Erősen szorítottam magamhoz, miközben a vállára zokogtam.
- Sajnálom!
- Szeretlek!- suttogta.
-  Én is szeretlek! Örökké!
- Örökké!- össze érintettük a homlokunkat és úgy néztünk egymás szemébe, talán utoljára. Talán így kellett lennie. Én megyek Londonba, ő még nem tudja hova és külön utakon folytatjuk. Ez talán így jó. Csak haza akarok menni és tovább sírni Veronica vállán. Kevin, életem első szerelme, ő az első barátom. Talán lesz más valaki is fontos nekem, de az soha nem lesz az első. Neki adtam mindenem. És most vége. Aztán elindultunk haza, az úton sikerül befejeznem a sírást. Egy öleléssel és egy utolsó csókkal búcsúztunk. Az utolsó. Miután bementem csak Veronica vállára borulva sírtam.
- Szakítottunk!- sírtam. Fogalmam sem volt mit érzek igazából. Csak sírtam, nem éreztem semmit, mintha csak lebegtem volna. Belegondoltam, hogy mi lesz, ha ezek ketten Kiaraval összejönnek.
- Nyugi, ha össze jön Kiaraval akkor seggbe rúgjuk!
- Köszi, jól esik!- öleltem magamhoz. Aztán együtt szidtuk Kiarat és próbált megvigasztalni.