Kifejezetten meleg időnk volt, ennek megfelelően öltöztem. Trisék már itt voltak értem. gyorsan be pattantam a hátsó ülésre, ezúttal nem hallgattam zenét.
- Hogy vagy?- kérdezte puhatolózva Tris.
- Kevinre gondolsz? Nem tudom. De komolyan, fogalmam sincs mit érzek. Hiányzik, de megkönnyebbül vagyok és nem tudom mi lesz, hogy össze jön-e valakivel.
- Egy idő után nem fog hiányozni. Lis, tudod, hogy előbb-utóbb össze jön valakivel. És te is. Nem tudsz ellene mit csinálni, de nem is kell, mert ez így van rendjén.
- Tudom, és nem is akarok ellene semmit csinálni, csak nagyon furcsa lesz. Biztos, hogy össze fog jönni valakivel, de nem tudom, hogy kivel. Azt sem tudom, hogy mikor. Rosszul esne, ha mondjuk egy hét múlva össze jönne valakivel, mert az olyan lenne mintha nem is jelentett volna ez az egész neki semmit, mintha nem is érzett volna semmit irántam és ilyen hamar kiheverte.
- Hogyan váltatok el?
- Nagyon szépen. Nem veszekedtünk. Leültünk a tópartra és néztük a vizet. Azt mondta szeret, hogy hiányozni fogok neki, de el kell válnunk. Én is így éreztem. Aztán búcsúzóul megcsókolt és elváltunk.- miközben meséltem a hangom egyre halkult. Felelevenítettem az emlékeket, újra átéltem ezt az egészet. Egy árva könnycsepp csordult ki a szememből. Nem zokogtam, de fájt. Mikor az államhoz ért és lecseppent a kezemre esett. Felszáradt. Az érzéseimmel ugyan ez fog történni. Tudom. Rossz bele gondolni, hogy ezt a két évet egyetlen egy szóval le tudtuk zárni. Az út további részében a gondolataim úszkáltak a fejemben. Nem gondoltam, hogy Kevin ennyire korrektül le tudja velem zárni. A szívemet egyszerre megtámadták az érzéseim. Az érzéseim amik a két év alatt rám törtek. Voltam szomorú, vidám, szerelmes, csalódott, bizonytalan és még sorolhatnám. Durva, hogy fogalmam sincs egy év múlva hol leszek. Persze, senki sem tudhatja, de én még annyira sem. Nem tudom kik lesznek a barátaim, hogy milyen környezet lesz körülöttem... semmit.
A suliba beérve nem érdekelt semmi, nem volt kedvem senkivel sem beszélni, csak leraktam a táskám, kivettem a telefonom és a fülesem és kivonultam az erkélyre. Onnan néztem ahogy a kilencedikes srácok fociznak. Vissza emlékeztem milyen érzések is kavarogtak bennem 3 évvel ezelőtt. Három évvel ezelőtt csak vártam, hogy mi lesz velem, nem érdekelt semmi. Erősen feketére sminkeltem magam és bunkó voltam mindenkivel. Ha ezt valakinek elmondom, aki akkor még nem ismert akkor nem hiszi el, nem tud úgy elképzelni. Most már én sem tudnám magamat. Most életvidám, nyitott vagyok, kimondom az érzéseimet és próbálok kedves lenni mindenkivel. Vagyis, most éppen nemigazán, de szerintem érthető, hogy miért nem csattanok ki az örömtől.
Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon. Kivettem a fülhallgatómat és szembe fordultam a "zaklatómmal". Egy srác volt az osztályból, Ben.
- Jó reggelt!- köszönt.- Mit csinálsz itt magányosan? Nem az vagy aki egyedül szokott lófrálni.
- Nem, tényleg nem. De te sem. Hogyhogy ki jöttél?
- Kellett egy kis friss levegő, egy kis magány...
- Történt valami?- kérdeztem a lehajtott fejjel álló fiút.
- Tegnap életem legrosszabb napját éltem át...
- Akarsz róla beszélni?
- Inkább nem, bocsi!
- Semmi baj!
- És hogyhogy te ki jöttél?
- Ne, tudják sokan, de szakítottunk Kevinnel...
- És te akarsz róla beszélni?- megráztam a fejem.- Gyere ide!- majd megölelt. Ez az ölelés mindkettőnknek kellett. Miután elváltunk a korlátra támaszkodva csak néztünk ki a fejünkből. Pár perc múlva együtt mentünk vissza a terembe és vártuk, hogy elkezdődjön az óra.
A szünetek átlagosan teltek, lementünk a büfébe, beszélgettem a lányokkal, házit másoltam... Szóval csak a szokásos. Teljesen úgy éreztem csak úgy vagyok, lebegek és nem tudok mit kezdeni magammal. Hallottam mit mondanak, válaszoltam is, de az agyamig nem jutott el. A nap végén aztán haza mentem. Otthon egy üzenet várt. A keresztapám írt, hogy elutaznak, ha bármi van van kit hívnom, és, hogy sajnálják, de egyedül kell megoldanom a suliba menetelt. Képzelhetitek, hogy mennyire örültem.
- Szia!- köszöntek a lányok Skypeon.
- Sziasztok! Holnap elvisz valaki suliba?
- Mindenki busszal megy!- mondta Sophi.- Miért?
- A kereszt szüleim elutaztak.
- Az szívás!
- Tudom. Életemben egyszer ültem buszon, azt sem tudom, hogy hol van a megálló.- még pár percig beszélgettünk, aztán meguntuk és mindenki kijelentkezett. Fent lógtam a Facebookon a nap hátra lévő részében. Aztán össze kaptam magam egy kicsit és mentem aludni.
Sziasztok! Mint észre vehettétek ez a rész egy egészen más stílusban íródott, mint az előző részek. Szeretném kikérni a véleményeteket, hogy szerintetek melyik stílusban érdemes folytatni a blogot (mármint ebben a stílusban vagy inkább úgy, ahogy az előző részeket írtam). Segíts eldönteni, komizz pls! Puszi: az író.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése