Felejteni nehéz

  Mikor reggel felkeltem nem tudtam hol vagyok. Egy idegen szobában találtam magam aminek a falai tök fehérek voltak, csak pár helyen díszítették képek. Pár percbe beletelt mire rájöttem, hogy tegnap elaludtam Joshnál. Nagyszerű. Bementem a szobához tartozó fürdőbe és megigazítottam a sminkemet. Már amennyire tudtam. Nem volt mit tenni, maradtam a tegnapi ruhámban. Lassan battyogtam le a konyhába, ahol látszólag már mindenki ott volt. Valakinek utolsónak is kell lenni. Bíztam abban, hogy már a srácok nem lesznek itt, de ez sajnos nem így lett. A konyha székeken ültek. Zayn, Louis és Liam kávéztak, Harry teát szürcsölgetett Niall pedig valami szendvicset tömött magába.
- Jó reggelt!- támaszkodtam neki a pultnak.
- Dél elmúlt, nagyon jó az alvókád!- karolt át féloldalasan Josh.
- Szokj hozzá!- nyújtottam rá a nyelvem.
- Igen?- nézett rám kihívóan.
- Igen!
- Te akartad!
  Még csak nem is volt időm menekülni, a derekamnál fogva elkapott, a nappaliba vitt majd a szőnyegre lefektetve kezdett el csikizni.
- Naaa, fejezd be, Josh, ne már, ez nem jóóóó- fulladoztam. Az öt srác ott állt az ajtóban és szakadtak a röhögéstől.- Bármit megteszek, csak fejezd be!
- Bármit?- állt meg egy pillanatra.
- Igen, bármit, tényleg. Ha szívatós akkor nem fogok utána haragudni rád, ígérem, kérlek!- könyörögtem. Jóbarátom gondolkozott, majd sunyin elmosolyodott.
- Rendben és az a bármi pedig az, hogy... csókold meg Harry-t!
- Ezt mégis... mit tettem én ellened?
- Ez az ára!
- Jó, akkor inkább csikizz tovább. Pár óra után úgyis megunod!- mondtam durcásan és kicsit durván. Josh védekezően felemelte a kezét, majd hagyta, hogy felüljek. Én így is tettem, helyet foglaltam a kanapén és Joshra néztem.
- Dehát... izé... te azt-azt mondtad nem fogsz...- dadogok.
- Te idióta, gyere már ide! Nem haragszok, de jól jegyezd meg, Harry-vel az életben nem fogok csókolózni!
- Majd meglátjuk!- horkant fel Harry a sarokból. Csak megforgattam a szemeimet, majd megöleltem Josh-t. A gyomrom liftezett és nagyot dobbant a szívem. Nem vagyok hülye, tudtam, hogy ennek nem kéne így lennie.

Nem volt helyes és akárhogy is küzdöttem nem tudtam elnyomni. Nem Kevin zavart, vele kapcsolatban... nem mondom, hogy túl vagyok rajta, de rájöttem, hogy nem lehetek az életem hátralévő részében a magányos gyászoló. Igazából a gondolat rémisztett meg, hogy van valaki a szívemben aki... túl közel van. Kibújtam az öleléséből és egy mosolyt eresztettem felé. Legszívesebben most kirohannék a világból, de az elég fura lenne + nem kéne megbántani Josh-t. Mélyen a szemébe néztem és még jobban elfogott az érzés, hogy... még nem állok készen egy kapcsolatra. Meg amúgy is, Josh nem érez irántam semmit. Szóval el kéne felejtenem, nem tudom hogy.
*Pár órával később*
Eddig a nappaliban ültünk és beszélgettünk meg néztük a tévét. Mivel ideje volt haza indulnom elköszöntem a srácoktól majd haza ballagtam. Otthon már anya és apa várt, igen komolyan a kanapén ülve.
- Történt valami?- dobtam le a táskám. Beültem a fotelba és csendben hallgattam.
- Nos, Lisa, baj az nincs, ne aggódj. Ez egy jó hír.- kezdte apu.- A lányok este feljönnek Londonba!- az eddig megjelent mosoly az arcomra fagyott. Veronicaval, Sophiaval, és Fannyval utoljára kedden beszéltem. A Kevin halála előtti kedden. Most biztos megfogalmazódott sokakban a kérdés, hogy "és a temetésen?". A temetésen a szülei a húga a nagyszülei és én voltam, engem pedig elkísértek a szüleim. A haláláról nem sokan tudnak, a család úgy gondolta nincs szüksége a sajnálkozásra, nem akarnak ők az a család lenni akinek meghalt a fiuk. Az egész baleset titkosítva lett, az újságok nem jelentethették meg... Kevin barátai sem tudják. Csak annyit tudnak, hogy eltűnt. Nem tudom ők mit érezhetnek, de biztos nem szörnyebb, mint amin a szülők mennek át.
- Este?- szólaltam meg pár perc csend után
- Igen, kb. 7 óra fele és itt fognak nálunk lenni pár napot.
- Ez tök... jó!- eresztettem meg egy halvány mosolyt, majd felszaladtam a szobába. Kicsit leültem az ágyra, rendbe akartam szedni a gondolataimat. Bánom, hogy megszakítottam velük a kapcsolatot, de így könnyebb volt elfelejteni a régi életem, bár még mindig nem sikerült. Nem tudtam mit is akarnak a lányok tőlem, vagy hogy egyáltalán hogyhogy jönnek, miért nem haragszanak. Ezer meg ezer kérdés kavargott a fejemben és nem sikerült rájuk választ találnom, mert csengettek. Rohantam az ajtóhoz, majd a levegőmet visszatartva, egy nagy mosolyt erőltetve nyitottam ki. A küszöb túloldalán azonban nem a három lány állt, hanem Harry. Egyszerre könnyebbültem meg és fújtam ki a levegőt... de nem is értettem mit keres itt a fiú. Nagy megkönnyebbülésemben a nyakába ugrottam.
- Hű. Ha ilyen fogadtatásomban lesz részem máskor is jövök.
- Jaj, ne haragudj, csak... rosszabbra számítottam!- magyarázkodtam.
- Hm... mindegy is, csak elhoztam a telefonod, ott hagytad Joshnál!
- Köszi, biztos hiányoltam volna!- mosolyogtam rá először őszintén.
- Szívesen, de én megyek!
- Oké, szia!
- Szia! Jövök máskor is már csak a fogadtatásért is!- kacsintott, majd elsétált. Nevetve zártam be az ajtót és mentem vissza a szobámba. Sajnos ott nem pihentem túl sokat, fél óra múlva újra meghallottam a csengőt. Ezúttal már a lányok álltak az ajtóban, így nagy mosolyt erőltettem az arcomra és úgy fogadtam őket.
- Sziasztok!
- Szia!- öleltek meg. Beljebb mentünk, majd mind leültünk a kanapéra. Elég feszült voltam és szerintem meg is látszott rajtam.
- Miért tűntél el?
- Tudjátok... történt velem pár dolog és... így könnyebb volt.
- Otthagytál minket a picsába, nem jöttél suliba, nem vetted fel a telefont, nem válaszoltál az üzeneteinkre, ráadásul mindezt csak mert... egyáltalán miért?
- Csak menekülni akartam a világból. Mindenkivel megszakítottam a kapcsolatom, tudjátok Kevinnel...
- Jaj, persze, már megint Kevin. Mi értjük, hogy szerelmes vagy meg minden, de egy fiú miatt otthagyni a barátaid...
- Ezt kellett tennem... csak kérlek ne haragudjatok!- a sírás határán álltam, de türtőztettem magam.
- Nem kellett ezt tenned, senki nem kényszerített rá!
- De igen, a helyzet! Meg kell értenetek, ha máshogy csinálok akármit is... nem is tudom mi lett volna. Amiken az utóbbi időben keresztül mentem...
- Költöztél, szakítottál... aztán összejöttetek Kevinnel... de ettől még nem kellett volna minket cserben hagyni!- nézett rám csalódottam Sophia. A tekintete örökre az emlékezetembe vésődött...- Eltűntél, pedig megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot!
- Tudom, de le akartuk zárni a múltat, új életet kezdeni... így könnyebb volt! Nem minden úgy történt ahogy ti hiszitek!
- Nem vagyunk hülyék. Pontosan tudjuk mi történt... Össze jöttetek Kevinnel, vak lettél a szerelemtől és elhúztatok!
- Ne higgyetek a látszatnak... ami valójában történt.. egészen más!- mondtam akadozva, nagyon figyeltem arra, hogy ne sírjam el magam.
- Persze, hát hogyne! Egy szörnyű barát vagy, cserben hagytál minket Kevinről nem is beszélve!- jogosnak tartottam, a könnyeim mégis eleredtek.
- Őt ne bántsátok!
- Hát hogyne, még védd is meg. Azt nem kéred, hogy ne vegyük a szánkra a nevét...
- Sophia, túl messzire mész! És nem kérem azt, csak ne mondd róla rossz és téves dolgokat...
- Miért, ő nem hagyott ott mindent és mindenkit? Ő nem fordított hátat az össze barátjának és hagyta őket a szarba?!
- Ha tehette volna elbúcsúzott volna...
- Ha tehette volna? Miért, valaki fegyvert fogott a fejéhez?
- Sophia, nagyon- nagyon messzire mentél. Vádaskodsz közben meg fogalmad sincs az igazságról!- keltem ki magamból. Ideges voltam, nagyon.
- Annyira okosnak hiszed magad, azt hiszed senki nem látja át a dolgokat. Magyarázod, hogy milyen bonyolult, mert jaj. Hát gondolom milyen bonyolult. Mert azt mondta szeret...- mondta egy-egy rész nyávogva.
- Igen, azt mondta szeret és én is szeretem, de utána nem az történt  amire ti gondoltok!
- Oké, akkor itt az idő, mondd mi történt!
- Én... nem szívesen beszélek erről... már egy ideje senkinek nem meséltem el.
- Talán most tehetnél kivételt...- mondta higgadtan Veronica.
- Miután kedden mondtam, hogy nincs ki elvigyen... szerdán Kevin várt a kocsival. El voltam késve, így beszálltam. Fél hét alatt nem tettem túl magam rajta és annyira feszült voltam, hogy a végén robbantam. Azt mondtam, hogy szeretem, de látszik rajta, hogy ő már nem. Aztán... azt mondta ő is szere.- halvány, fájdalmas mosoly jelent meg az arcomon. Jót jelentett, már csak azért is, mert ez azt mutatta, hogy sikerült a szívemben egy olyan helyre raktározni Kevint, ahol nem csak egy felejtendő fájdalomként volt jelen, hanem a szerelmemként, aki már nem lehet itt, mert én... megöltem. De a gondolat, hogy én voltam a hibás szinte elillan és csak néha-néha jut eszembe. Ennél sokkal nagyobb a szenvedés. Kevin arca előttem lobogott, láttam ahogy mosolyog és éreztem az illatát.
- És utána felültetek egy fehér lóra és elvágtatatok a naplementébe!- "folytatta" helyettem Sophi.
- Soph, fejezd már be és hagyd, hogy végigmondja!- csitította Fanny.
- Szóval... Kevin nem figyelt az útra és balesetünk volt.- reméltem, hogy nem kell kimondanom mi történt ezután.
- Most komolyan nem lehetett felhívni, hogy bocs, balesetünk volt, de nincs gáz, csak a kocsi tört össze?! Egy rohadt baleset nem mentség semmire. Egy baleset, hát az agyam eldobom!- kelt ki magából még jobban Sophia. Talán azért is őt viselte meg  legjobban a dolog, mert vele voltam a legközelebbi kapcsolatban.
- Kevin családja azt mondta titkosítsuk!- sírtam.
- Miért?- kérdezte Fanny.
- Mert nem úgy történt minden, ahogy Sophia gondolja. Beszorultam, fájt mindenem, de nem érdekelt, mert... Kevin ott feküdt, a teste ki volt csavarodva... Én pedig- csuklott el a hangom.- nem tudtam segíteni neki. Azt hittem egy beteg vicc, de nem volt az!      
*- Kérlek ne hagyj itt!- suttogtam. Mindenki engem nézett, nem érdekelt. Egy mentős sírt. Hát mit mondjak, én is.- Szorítsd meg a kezem, Kevin! Ez csak egy álom, ilyen nem létezhet. -A keze hideg volt. Ráhullott egy könnycsepp.- Nem hagyhatsz itt? Nem hagyhatsz itt, érted? Emlékszel, amikor össze jöttünk? Ősz volt és te oda jöttél hozzám. Azt mondtad csücsül a majom a fán... ez a majom te vagy... és, hogy leszek-e a majom társa, hogy ne kelljen egyedül vacsoráznia... - meséltem-Tudtam hogy különleges vagy! Mindig is tudtam. Emlékszel az évfordulónkra? Egy majmot adtál és azt mondtad mindig is a majmom leszel... hát most legyél a majmom. Kérlek! Csak most az egyszer! Nem hagyhatsz itt! Mit mondok majd a családodnak? Kevin! Kevin, bazdmeg szólalj már meg!- ordítottam rá amilyen hangosan csak tudtam. De nem ordított vissza.-Kevin! Kelj fel! Most! Kevin, sajnálom. Lehetsz önző ezentúl mindig, csak kelj fel. Sajnálom.... Nem tehetsz semmiről.- egy kéz megragadott hátulról.- Hagyjon már békén. Nem látja, hogy ez egy beteg tréfa. Csak megvárja míg kimondom azt, amit hallani akar!- ordítottam rá a mentősre.- Kevin, mit akarsz még hallani? Szeretlek, hallod! Kevin! A büdös életbe Kevin!- akárhogy szorítottam a kezét nem reagált.- Tarts ki, Kevin! Te is ezt mondtad, emlékszel? Amikor nagyapa meghalt, azt mondtad tartsak ki.. én pedig hittem neked. Hittem neked most pedig te higgy magadnak. Biztos, hogy nem ébredsz már fel? Sajnálom mindent amit a fejedhez vágtam. Kérlek... tudd, hogy mindig is szeretni foglak. Akármi történjen. Tudom, hogy nem ébredsz már fel!- suttogtam.- de azt is tudom, hogy hallasz. Szeretném elmondani, hogy amikor azt mondtam utállak nem gondoltam komolyan.  Emlékszel mikor mondtam? Egy éve, de nekem akkor is fontos. Kevin, van egy húgod, Lottie. Ha megkérdezi mit mondjak? -Egy utolsó csókot nyomtam a szájára. Az utolsót.- Ne halj meg... miattam ne... kérlek... Anyukád zokogni fog, szétszakítja majd a fájdalom. Megértem, engem is. Te vagy a legcsodásabb ember akit ismerek! Mindig segítesz és nem csak azoknak akit ismersz... mikor legutóbb segítettél az árvákon egy kislány azt mondta olyan apukát szeretnek, mint te vagy... Jó apuka lennél. Ha tényleg van Isten, miért pont téged vesz el tőlünk? Önző és magának akar. De bassza meg, én is. Ne hagyj itt, nem élem túl. Kérlek- suttogtam.- Kérlek, kérlek, kérlek. Nem akarok gy gyilkos lenni.Nem akartalak megölni... megöltelek...megöltelek, én a gyilkos. Egy gyilkos. - lefogtak őt pedig el vitték. - Ne, kérem! Nem halt meg! Nem, ne higgyék el! Én ismerem, ez csak egy beteg poén. Lehetetlen... nem ölhettem meg életem szerelmét... nem... Kevin, ez már túlzás... én...én nem öltelek meg. nem. Nem.- magam elé nézve suttogtam. Folyt a kezemből és a lábamból a vér, de kit érdekel. Nem érdekelt. Az akarom, hogy megöleljen. Ő, Kevin.*- emlékeimbe temetkezve néztem magam elé. A könny folyt a szememből. Nem volt jó. Újra és újra eszembe jutnak a képkockák és nem tudom magam mögött hagyni a múltat. Most már legalább túl vagyok rajta, többet... nem kell többet elmondanom senkinek, persze nem fogom eltemetni magamban és hagyni, hogy elfelejtődjön... vissza fogok rá gondolni, minden egyes nap és megfogok emlékezni arról a fiúról, aki megtanította nekem mi az igazi szerelem, megszerettette velem az életet és visszahúzott ide. Mikor 16 éves voltam a szüleim sokat veszekedtek, a barátaim elpártoltak tőlem és meghalt az az ember, akire igazán felnéztem. Ő volt a mesterem, a mentorom, de sajnos nem győzte le a rákot. Egész életében erős volt és küzdött, mindent legyőzött, de ezt a szörnyű betegséget nem sikerült. A lényeg a lényeg, 16 éves koromban, mielőtt összejöttünk Kevinnel vagdostam magam és meg akartam halni. Aztán jött ez az életvidám kisgyerek és úgy éreztem miatta... megéri élni. Mikor egyszer leültem a szobámban és bele gondoltam... hogy többet nem ölelhetem, nem nézhetek a szemébe és nem nevethetek vele rájöttem, hogy nincs többé értelme az életemnek, el akartam dobni, csak aztán rájöttem, hogy most már minden jobb. Voltak emberek akik szerettek és nem akartam nekik fájdalmat okozni.
  Mikor könnyes szemmel felnéztem bambulásomból a könnyező lányokat. Szomorú szemekkel néztek rám. Aztán Veronica szinte másodpercek alatt átesett a gyász fázisain. Ijesztő volt végignézni.
- Most miért kell ilyenekkel viccelni? Hogy lehet ennyire szívtelen?- ordibált torka szakadtából. Nem lehetett rá haragudni, tudtam mit miért tesz.- Sajnálom, nem akartam ilyet mondani. Csak nem tudom felfogni, hogy miért? Miért pont ő és miért pont így? Miért nem valaki más?- zokogott. Jó barátja volt Kevinnek, ezért is ő volt a leghevesebb. Ezután nem mondott semmit, csak sírt.
- Lisa, én... sajnálom amiket a fejedhez vágtam!- mondta Sophia.
- Nem tudhattad!- eresztettem meg egy halvány mosolyt.
   Lassan mindenki elszorította a szomorúságot és beraktunk egy fimet. Kb. már a felénél járhattunk amikor meghallottam a csengőt. Leállítottam a fimet és rohantam ajtót nyitni. A szemem sarkából láttam, hogy a lányok türelmetlenül nézik ki lehet az (a kanapéról lehet látni az ajtót). Mikor kitártam az ajtót Josh mosolygós képével találtam szembe magam.
- Lisa, sírtál? Jaj, úgy sajnálom, miért nem hívtál fel?- zárt a karjaiba.
- Neked is szia!- kuncogtam.- Igen, sírtam egy kicsit, de nem vészes!
- Akkor is hívj fel, még ha csak a sírás gondolata is eszedbe jut! Én mindig itt vagyok neked, Bogyó!
- Tudom!- mosolyogtam.
- De tényleg, bármikor... legyen éjfél vagy hajnali négy, oké!?
- Úgy szeretlek!- mosolyogtam rá!
- Tudtam én!- húzta ki magát játékosan.
- Azért ne bízd el magad!- bokszoltam a vállába.- Menjünk már be ne itt az ajtóban álljunk!- invitáltam beljebb, ahol a lányok elég zavarodottan néztek.
- Sziasztok!- köszönt Josh, de nem igazán kapott viszonzást. Mindenki csak bámult rá elpirultan, nagy szemekkel.
- Lányok, ő itt Josh, Josh ők itt Varonica, Sophia, és Fanny!
- Szia!- szólalt meg a mindig fegyelmezett Veronica. Lassan-lassan a lányok is követték, majd leültünk. Josh közvetlen mellettem ült, lányos zavaromban mindig ügyeltem arra, hogy a vádlink ne érjen össze.
- Öhm... na és... úgy mióta vagy hogy?- kérdezte Soph dadogva. Nem igazán értettem mit kérdez- persze így utólag már világos- ezért inkább tereltem és bedobtam a szokásos üvegezést. Fanny hozott egy üres üveget a konyhából, leültünk a szőnyegre és Veronica pörgetett. Néhány kör után végül a kupak választása rám esett. Félve néztem körbe, hátha valahova futhatnék, persze nem tudtam.
- Nos, felelsz vagy mersz?
- Merek!- sóhajtottam. Remélem megkönyörül és kapok valami enyhébbet.
- Hm... nem tudok semmit...- gondolkozott- oké... akkor hívd fel ezt a számot- mutatta a telóján- és flörtölj vele!
- Ismerem?- érdeklődtem. Mindenki csak megrántotta a vállát. No comment. Beírtam a számot, majd egy férfi hang vette fel.
- Haló!
- Szia!- fogalmam sem volt mit mondjak.- Hogy hívnak?
- Téged hogy hívnak?
- Engem? Lisa vagyok!
- Szép neved van!- hm...- én Mark vagyok! Honnan van meg a számom?
- Hát... kaptam valakitől! Azt mondta egy állat szexi srácé, igaz ez?
- Hát... mondták már! És mit szeretnél?
- Hát.. nem is tudom.- kuncogtam fel.
- Ezt csináld még egyszer!
- Mit?
- Nagyon szexuál a hangod! Tudod hogy rád vagyok izgulva?
- Nem tudom! De ha ott lennék könnyítenék rajtad!
- Egész nap tiszta kanos voltam és most is! Úgy beléd verném!
- Hm... kerítünk rá alkalmat! De most mennem kell, majd még beszélünk, mentsd el a számom!- és kinyomtam. Azt hiszem megvolt a feladat.
- Veronica, mégis ki ez a pali?
- Unokatesóm haverja!- rántotta meg a vállát. Mondhatom, gyönyörű. Ez a gyerek, mármint Mark... hát ez kész. Ennél furább beszélgetésben még sosem volt részem. Na nem baj, hamar túltettem magam rajta és folytathattuk a játékot. A 3. pörgetésnél jártunk -kiderült, hogy Veronica kivel vesztette el a szüzességét és Josh is befalt egy kanál fahéjat- amikor csöngettek a fiúk. Bár pár napja még elküldtem volna őket melegebb éghajlatokra most örültem, hogy nem a lányok lesznek többségben. Szépen ők is leültek a körbe, így egyik oldalamon Harry, másik oldalamon Josh ült. Zayn rögtön kisajátította az üveget és pörgetett. Én egyszerűen nem értem. Így hogy sokan vagyunk fele annyi esélye van, hogy rám pörget, mégis megtalált.
- Merek!
- Akkor...

Eltaszítani valakit valamiért

Fáradtan keltem, a fejem fájt és legszívesebben visszafeküdtem volna. Persze nem feküdtem, mert tudtam, hogy úgysem tudnék aludni. Lassan lecsoszogtam a konyhába, ahol nem igazán találtam senkit. Gondoltam anyuék már elmentek dolgozni, kivettem egy joghurtot, leültem az asztalhoz és a gondolataimba temetkezve fogyasztottam el. Valahol megcsörrent a telefonom, ezért gyorsan kidobtam a kukába a már kiürített poharat, a kanalat bedobtam a mosogatóba és rohantam a szobámba a hangos csörgés után. A kijelzőm Josh neve villogott.
- Haló!- szóltam bele.
- Szia, Drága, csak meg akartam kérdezni mi volt tegnap...
- Idejöttek, átadtak két borítékot és elmentek... ennyi.- mondtam nem túl sok információt közölve.
- Átjössz?
- Persze, úgysincs jobb dolgom. Egyedül vagy?
- A srácok itt aludtak.
- Oké. Akkor fél óra múlva ott vagyok!- leraktam a telefonom és gyorsan elkezdtem készülődni. Felvettem egy laza ruha összeállítást és feltettem egy egyszerű sminket.


Megfésültem a hajam és már kész is voltam. A kulcsomat és a telefonomat a zsebembe mélyesztve, a borítékokat a kezembe véve léptem ki az ajtón, majd sétáltam át a szomszédba.
- Szia!- köszöntem két puszival Joshnak, majd az előtérbe belépve levettem a cipőm. A srácok a nappaliba ültek és valami sorozatot néztek. Oda vetettem nekik egy halk sziát. Josh félre hívott, így bementünk valószínűleg a szobájába.
- Mi volt a levelekben?- a kezébe nyomtam a két papírt, ő pedig erősen koncentrálva olvasta végig mindkettőt. Mikor már látta mindkettő tartalmát felnézett rám és szótlanul megölelt. Nekem nagyon sokat jelent, hogy van egy ember aki szavak nélkül tudja mi esne a legjobban, tudja mikor nem kellenek szavak és azt is tudja mikor kell egy ölelés. Rámosolyogtam Josh-ra, ő pedig biztatóan nézett rám. Leültünk az ágyra és beszélgettünk. Spontán témákról, ami csak jött. Amikor az órára néztem láttam, hogy lassan 2 órája csak dumálunk. Úgy döntöttünk ideje lenne ránézni a srácokra, és reméltük, hogy még nem robbantották fel a házat. Hát hogy is fogalmazzak... a ház nem robbant fel, de egy tornádó végigsöpört rajta. Mindenhol ruhák, nasis zacskók, üres üvegek, tálak, egy galamb (?) és minden amit el lehet képzelni. Még sajt is volt!
- Srácok, ezt mégis hogy hoztátok össze?- kelt ki magából Josh. Vagyis értitek, nem vörös fejjel ordított, de azért ideges volt.
- Hát amíg ti bent dugtatok addig mi megéheztünk, elkezdtünk enni, de Niall felborította a kaját, aztán Zayn szétszórt mindent és végül lett ez!- védekezett Harry.
- Nem érdekel, csak takarítsátok fel!- kérte J.- Egyébként meg tényleg dugtunk és rohadt jó volt!- a végét már mindketten elröhögtük, én még azért úgy éreztem ezért vállon kell csapnom ezt az idiótát. Miután az 5 srác (a többiek már elmentek) összetakarított minden. Természetesen Josh nem segített, nem érezte magát felelősnek a rendetlenségért. Mikor már minden a helyén volt leültünk a kanapéra és csak bámultuk egymást. Elég kínos volt. Nem is tudom, érzem, hogy távolt tartom a srácokat magamtól, de ez így van jól. Mintha Louis a fejembe látott volna azt kérdezte:
- Miért vagy ilyen távolságtartó?- számomra a kérdés kínos volt... nem is kínos, inkább érzékeny téma.
- Lisa egyáltalán nem távolságtartó veletek! Ő ilyen, velem is...- próbált menteni Josh, de nem igazán sikerült, látszott rajta, hogy hazudik.
- Azért vagyok veletek távolságtartó, mert nem akarlak titeket megismerni. Nem fogok mindenkivel életre szóló barátságokat kötni, csak mert már egyszer találkoztunk. Nem vagytok szimpatikusak, nem tartalak titeket jó embereknek. Az oké, hogy jókat röhögtök együtt stb., de igazából tök üresek vagytok. Elvakít titeket a hírnév és kösz, de nekem ilyen barátok nem kellenek!- mindenki, még Josh is megrökönyödve nézett rám. J. kínosan megvakargatta a tarkóját, kínos volt neki, hisz szerintem nem is tudja igazából ki mellett álljon ki.
- Öhm... Lis, beszélhetnénk?- húzott félre. Josh szemébe néztem és vártam, hogy mondjon valamit.- Nem érsz el semmit azzal, hogy megutáltatod magad velük! Ezzel csak engem hozol kellemetlen helyzetbe.
- Tudom és sajnálom, de engem is meg kell értened! Nem akarok barátokat és ha finomabban mondom, akkor nem fogják fel.
- Én megértelek, de kérlek, csak egy kicsit próbáld őket megismerni...
-Te ezt akarod, de most önzőnek kell lennem. Ha már kicsit is megismerem őket megszeretem a személyiségüket...
- Nem tudom erre mit mondhatnék. Megértelek és ezután igyekezni fogok, hogy ne találkozzatok!
- Köszönöm!- eresztettem egy halvány mosolyt a fiú felé. Visszamentünk a többiekhez ahol a srácok láthatóan már túl léptek az előbbi kis incidensen. Leültem a fotelba, majd csak néztem, ahogy a srácok hülyülnek.
- Nem üvegezünk?
- Megint?- kérdezte mindenki szinte egy emberként Louistól.
- Igen, ezt a játékot soha nem lehet megunni!- igazat kellett, hogy adjunk neki. Nem szívesen, de én is a fiúkkal játszottam. Az üveg, mintha csak akart volna valamit tőlem, minden az első köröknél szinte minden második pörgetésnél rám esett a választása. Kikészültem tőle.
- Nos, Lisa, felelsz vagy mersz?- tette fel a kérdést Harry.
- Merek!
- Csókold meg azt a személyt, akit a legjobban utálsz!- nézett rám kihívóan. Hirtelen úgy éreztem, hogy Harryt utálom a legjobban, de ezt nem szerettem volna a tudtára hozni, nem vagyok én idióta, hogy még gyereknapot is szerezzek neki. Közelebb másztam Zaynhez, bár alapból semmi bajom nincs vele mégis őt választottam. Nem kell azt nekik tudni, hogy Josh után ő tűnik a legnormálisabbnak. Lassan közelítettem a srác felé, a kezeimet a nyaka köré kulcsoltam és az ajkaimat az övéire nyomtam. Azt vártam, hogy majd tűri, ahogy csókolom, de nem reagál semmi. Ehhez képest szinte rögtön áttolta a nyelveit és persze visszacsókolt.
- Minimum 3 percig!- hallottam, hogy Harry ezt ordítja. De Zayn nem állt meg, a derekamat simogatva csókolt, finoman és szenvedélyesen. Nem tagadom, Zayn jól csókol. A tüdőm már alig bírta, de nem érdekelt. Soha többé ne fogok ezzel a sráccal csókolózni, legalább kiélvezem. Hirtelen eszembe jutott kivel csókolóztam utoljára és hogy az mennyire hasonlított erre a csókra. Kevin arca volt előttem és éreztem, hogy arcomon lefolyik egy könnycsepp, de nem töröltem le. Éreztem Zaynen, hogy egyre jobban fogy a levegője és már az én mellkasom is szorult. Gondoltam már letelt a 3 perc, ami egy kicsit sok, de hát oké. Lassan távolodtam Zayntől, majd mogyoróbarna szemeibe néztem. Hirtelen félre pillantottam, majd lassan felálltam és kirohantam a fürdőbe. A helyiségbe beérve a tükörbe néztem és hát nem volt túl szép. A sminkem teljesen elsírtam és nem is volt nálam neszesszeres, hogy megigazítsam. Egy zsepivel töröltem le, már amennyire tudtam.
- Lisa, bejöhetek?- hallottam Josh hangját.
- Persze, gyere csak!- a srác belépett az ajtón és oda állt mellém.
- Mi történt?
- Eszembe jutott Kevin, én nem akartam megcsalni...- szipogtam.
- Nem csaltad meg, ő is így akarná...- ölelt magához. Nem mondtam erre semmit, bár nem hiszem, hogy Kevin így akarná... Mikor nagyjából rendbe szedtem magam visszamentünk és mintha semmi sem történt volna tovább játszottunk. Hát az sem volt semmi. Szinte végig Harry ölében ültem, ez volt a feladat. Nem egy ember volt vizes, tejszínhabos, majonézes vagy paradicsomos. Elég undi volt. Késő este befejeztük a játékot és elkezdtünk nézni egy filmet amint bealudtam...

A múlt

Reggel eléggé álmos voltam. Aznap kellett bevinnem a suliba az irataimat. Mondhatni semmi kedvem nem volt. Délután 2-re kellett vinnem, még bőven volt időm. Gyorsan felvettem egy egyszerű szettet, majd kontyba fogtam a hajam.


Szép idő volt, de rövid gatyában fáztam volna. Nagyiék küldtek sütit, anya mondta, hogy vigyek át a szomszédba és mutatkozzak szépen be, hogy mi vagyunk az új szomszédok. Nem akartam mondani, hogy én már ismerem az egyiket (bár nem tudom kikkel lakik Josh). Nem baj, engedelmesen a kezembe vettem a kis dobozt és elindultam a szomszédba. Ordibálások hallatszottak ki Joshék felől, de nem az az ideges, hanem az a bulizós ordibálás. Remélem nem zavarok. Megnyomtam a csengőt, majd minden elhallgatott. Pár perc múlva Josh csapzottan állt előttem.
- Szia, remélem nem zavarok, anya küldött, hogy hozzak sütit.
- Megjött a pizza?- kiabált egy idegen férfi hang.
- Kussoljál már!- ordított be neki Josh.- Bocsi. Amúgy szia, nem zavarsz!- ölelt meg.- a sütit meg köszi.- Gyere beljebb- bevezetett a nappaliba, ahol 7 idegen srác volt.
- Srácok, ő itt Lisa, Lisa ők itt az 1D és a 5SOS 2 tagja, Ash és Luke.
- Aha. Hát örülök, hogy megismerhetlek titeket.- kicsit bunkón mondtam, attól, hogy tegnap összebarátkoztam Josh-al még nem fogom az egész világot szeretni.- És honnan ismersz ilyen "nagyon híres" embereket?- mutogattam a levegőbe. Mindenki meglepődve nézett rám, pedig csak egy egyszerű kérdést tettem fel.
- Öhm... dobolok és onnan. Kérsz valamit?
- Nem, köszi!- mosolyogtam rá kedvesen. Leültem a kanapéra, Josh is mellém feküdt.
- Nem üvegezünk?- vetette fel az ötletet azt  hiszem Harry. A göndör az Harry, nem? Remélem.  Leültünk a szőnyegre egy körbe, egyik oldalamon Josh, a másik oldalamon Luke ült. Az első pörgetésnél Louis pörgetett és Liam-re ment.
- Nos Liam, felelsz vagy mersz?
- Felelek!
- Hm... Sophia milyen az ágyban?- húzogatta a szemöldökét Lou. Liam aranyosan elpirult, majd szűkszavúan annyit válaszolt "jó". Azután még volt 3-4 pörgetés, Josh arca tejszínhabos lett, Zayn lépe pedig össze lett firkálva. A következő pörgetésnél én voltam a szerencsés akit az üveg megtalált és Niall kérdezett.
- Felelsz vagy mersz?
- 8:1 arányban persze, hogy felelek...- válaszoltam semleges hangsúllyal.
-  Oké. Milyen pasik jönnek be?- Josh kérdőn nézett rám. Elmélyedve bámultam előre.
- Eddig csak egy barátom volt, kék szeme volt és szőke haja. Magas volt és annyira jószívű. Mindig elmondta, hogy menyire szeret.- ez emlékeim rám törtek. ,,
- Hogy vagy?
- Kevin, ezt most komolyan mondtad? Azok után ami köztünk történt ilyennel töröd meg a csendet? Az meg a másik, hogy mit tudok rá válaszolni?! Köszi, jól vagy mondjak igazat? Inkább meg sem szólaltál volna!- bukott ki belőlem. Így utólag sem tudom eldönteni jól tettem-e vagy sem, de biztos, hogy mentem vele valamire.
- Jó, akkor mondd el hogy vagy! Az igazat és őszintén!
- Őszintén? Hát oké. Kurva szarul vagyok, mert egy hete sem szakítottam a pasimmal, de mindenki elvárja, hogy boldog legyek! Kurva szar, hogy amíg én majd' meghalok addig te csak röhögsz és olyan kurvára helyesen mosolyogsz! Elegem van, érted? Utálom az egész szaros életem, fogalmam sincs mi lesz velem és hogy hova kerülök, és értem, hogy mások is egyetemre mennek, de én költözök bazdmeg! Tudom, hogy önsajnáltatásnak hangzik, de rohadtul leszarom jelen helyzetben, hogy ki mit gondol!- kiabáltam, indulatos voltam. Egy apró könnycsepp kicseppent, de szinte észre sem vettem.
- Lis, sajnálom!
- Mit sajnálsz, Kevin?
- Hogy úgy érzed túl vagyok rajtad, pedig nagyon nem! Próbálom minden mozdulatodat az agyamba vésni, elraktározni, mert nem tudom hogy fogok rád emlékezni. Sosem akarlak elfelejteni, örökké szerelmes leszek beléd... és ezek nem csak üres szavak, ezek pontosan így vannak. Próbálom ezt az  egész dolgot kevésbé fájdalmassá tenni, de nem tudom. Azt mondtam kihűlt, most úgy érzem jobban lángol, mint valaha. Egy máglya van a szívemben és nem tudom eloltani. Megőrülök, érted? De nem fogod fel, soha nem is fogod. Sajnálom, ha bántalak, de csak a saját fájdalmamat próbálom enyhíteni. Önző vagyok, tudom, de most az egyszer hagy legyek önző. Azóta az ominózus vasárnap óta nem tudok aludni mert csak rád gondolok. Kattog az agyam és megőrülök. Egy idegbeteg vagyok, mindenkire ráordítok akár kedves akár nem és elűzök magam mellől mindenkit! Szeretlek, érted? Nem tudok nélküled élni! Szeretlek, Lis!"
Mikor magamhoz tértem párpercnyi bambulásomból mindenki kérdőn nézett rám. Csak Josh ölelt félkarjával át és próbált nyugtatni. Az arcomhoz emeltem a kezem, rájöttem, hogy könnyes.
- Jól vagyok, csak az emlékek!
- Sajnálom, nem tudtam!- mondta Niall sajnálkozva.
- Igen, nem tudtad, semmi baj!- eresztettem felé egy halvány mosolyt. Tudtam, hogy a lelkem mélyén mindig is gyászolni fogok, de fogalmam sem volt miben fog ez megnyilvánulni. Pörgettem, már tök jókedvű voltam. Az üveg választása ismét Josh-ra esett.
- Felelsz vagy mersz?
- Merek!
- Oké, akkor egyél tejszínhabot... Harry hasáról!- Josh először nem akarta elvállalni, de YOLO, szóval megcsinálta. Már vagy egy órája játszottunk, amikor megcsörrent a telefonom.
- Kisasszony, tudod mennyi az idő? 3 óra! Tudod mikorra kellett volna vinned a papírokat? 2!- íííííííííj. Elnéztem az időt.- Ne aggódj, bementem és leadtam helyetted.- váltott hirtelen hangsúlyt. Most vagy robbanni fog vagy történt valami.- Szerintem gyere haza...- mondta halkan.
- Miért? Történt valami?- kérdeztem kétségbeesetten.
- Itt vannak... Kevin szülei!
- Mi? Hogy kik?
- Nyugodj meg! Hoztak neked valamit!
- Nem, nem, nem...- Josh kíváncsian pillantott rám.- Mit hoztak?
- Azt mondják egy levelet... Kevintől...
- Kevin?- a szememet könnyfátyol lepte el.
- Kevin?- hallottam meg Louis hangját. Mindenki egyszerre csapta tarkón majd engem bámultak tovább. Nem tudtam mit mondani. Csak álltam meredten... Josh kivette a telefonom a kezemből és kinyomta. Szorosan a karjaiba zárt én pedig a mellkasába fúrtam a fejem.
- Josh, haza kell mennem...- mondtam halkan.
- Elkísérlek, nem mehetsz egyedül!
- Köszönöm, de Kevin szülei és nem akarom, hogy azt higgyék...
- Oké, értem!- mosolygott rám. Még egyszer megölelt, majd felvettem a cipőm.- Utána vissza jössz?
- Szerintem nem, jót fog tenni egy kis... magány, gondolkozás, ilyenek!-néztem a cipőm.
- Rendben! De tudod, telefon van és ha kellek akár éjfélkor vagy utána is kereshetsz, jó?- nézett mélyen a szemebe.
- Köszönöm, tényleg, sokat jelent. Sziasztok, Srácok, örülök, hogy megismertelek titeket!
-Mi is örülünk, szia!- mondták kórusban. Megöleltem Josh-t, majd elindultam haza. Mivel a szomszédban lakunk nem kellet túl sokat sétálni. Az ajtó előtt megálltam, vettem egy mély levegőt, kifújtam, majd lassan benyitottam. Halk mozdulatokkal vettem le a cipőm, majd baktattam be a nappaliba.
- Sziasztok!- köszöntem Kevin szüleinek. Még régebben engedték meg, hogy tegezzem őket.
- Szia!- köszönt az anyukája. Arca megviselt volt, nem is tudom milyen feldolgozni az embernek a gyermeke elvesztését. De nem is akarom megtudni.
- Hogy vagy?- kérdeztem.
- Még élek... te hogy vagy?
- Próbálok erős lenni, nem elzárni magam...
- Hidd el, fiatal vagy még...-nézett rám John, Kevin apukája.- Sokáig gondolkoztunk elhozzuk-e neked ezt a borítékot- nyújtotta át.- De úgy gondoltuk tudnod kell. Nem szeretnénk összetörni, de olvasd el, szerintem érdekel. Ezt viszont feltétlenül el akartuk hozni.- nyújtott át egy másikat.- Kevin levele neked. Fel akarta adni postán, de erre már nem volt lehetősége!- a két borítékot leraktam az asztalra majd helyet foglaltam a fotelban. Csak a szülők beszélgettek én végig csendben ültem és azon agyaltam Kevin mit írhatott. Mikor Kevin szülei elmentek a két levéllel együtt felvonultam a szobámba. Először a kisebbet nyitottam ki, egy kézzel írt szöveg volt benne. Mikor megláttam egykori szerelmem kézírását a szemem befátyolosodott. A levél szövege ez volt:
,,Kedves Lisa!
Mikor először megláttalak azt gondoltam túl jó vagy hozzám. De bátor voltam és elhívtalak randizni. Az élet úgy hozta, hogy mi együtt legyünk. Egész kapcsolatunk alatt azt kértem Istentől: ne legyen ennek vége soha. Most mégis kimondtuk azt a szót, ami ennek az egésznek véget vetett. Kiborultam, fáj, nagyon. Mikor eszembe jutott ez az apró ötlet, hogy talán megírhatnám neked az érzéseim hülyeségnek tartottam. El is vetettem, most mégis itt ülök az ágyamon és azon gondolkozok hogyan is fejezhetném ki magam. Úgy érzem rám talált a szerelem és nem akarom elengedni. Kár, hogy nem tudom neked elmondani, hogy neked még a csillagokat is lehoznám, hogy érted bármelyik pillanatban feladnék bármit. Jobban szeretlek, mint a kínai kaját, jobban szeretlek, mint a zenét... Bármelyik pillanatban képes lennék itt hagyni mindent, csakhogy veled mehessek. Azt hiszem elsősorban a távkapcsolat miatt szakítottunk. Majd később megtudod mit is tettem érted. Oké, ne nézz hülyének, de egyáltalán nem tudom miket hadoválok itt össze. A lényeg, hogy mindennél jobban szeretlek, de szakítottunk. Ennek nem kellett volna így lennie, nagyon bánom, hogy nem öleltelek át és nem engedtem hogy ne menj el. Teljesen... beléd zúgtam. Nekem te vagy az igazi és bárhogy is fog alakulni mindig is szeretni foglak. Életem végéig!Az utolsó mondat rendesen belém döfte a kést. A könnyeim teljesen eláztatták a levelet. Ezek voltak Kevin utolsó gondolatai. Nem hagytam, hogy a zokogás erőt vegyen felettem, a kezembe vettem a nagyobb borítékot. Kinyitottam és... egy hivatalos papír volt benne. A tartalmát látva végleg elöntött a keserűség. Az ágyamra dőlve rázkódtam. Azt éreztem nem kellett volna így lennie. Nem kellett volna megölnöm a szerelmemet, nem kellett volna szakítani vele. Szembe köptem volna magam. Kevin jelentkezési levele felkavart, teljesen hülyének éreztem magam. Ő is ugyan arra az egyetemre jelentkezett, mint én. Csak miattam itt hagyott volna mindent és mindenkit. Csakhogy ne kelljen elszakadnunk egymástól.
  Meg akartam halni, de nem voltam hozzá elég bátor. Aztán álomba sírtam magam...

Egy jó barátság kezdete

Másnap reggel kicsit sem lelkesen, de kikeltem pihe-puha ágyikómból, majd a fürdőszobában emberi kinézetet varázsoltam magamnak. Mivel egy normális ember nem mászkál meztelenül kiválasztottam egy szettet.


Elhatároztam, hogy bocsánatot kérek a sráctól, akármilyen nehéz is lesz.
- Szia!- siettem fel amikor megláttam, hogy éppen az ajtójukon készül bemenni.
- Szia!- köszönt elég furán. Nem értette mit akarok tőle, azok után ahogy tegnap viselkedtem vele.
- Igazából csak szeretnék bocsánatot kérni és megmagyarázni a viselkedésem...
- Elfogadva.- eresztette egy halvány mosolyt. Megyünk sétálni?- bólintottam, majd elindultunk egy parkba. Már egy ideje csendben sétáltunk amikor leültünk egy padra.
- Azt mondtad megmagyarázod...
- Tudod...
- Josh- segített ki
- Tudod Josh elég sok minden történt velem az utóbbi időben, ami eléggé felzaklatott. Még nem tettem túl magam a dolgokon és elég nehéz bárkivel is kapcsolatot kialakítanom...
- Mi történt?
- Hát... már előtte is elzárkóztam, persze nem kezdetektől fogva, csak abban az egy hétben. Szakítottunk a barátommal és nem tudtam elfelejteni...- nem bírtam folytatni. a könnyeimet nyeltem le.
- Sajnálom!- ölelt át nyugtatásképpen Josh.
- Ez még... csak a szebb része.- folytattam.- Az egész úgy kezdődött, hogy a kereszt szüleim elutaztak, mindig ők vittek suliba, de így egyedül kellett mennem. Késésben voltam, siettem.- az egész újrajátszódott bennem, mintha újra megélném.- Kevin ott állt, azt mondta elvisz. Bele mentem, de nem kellett volna. Mintha nem is történt volna köztünk semmi kezdett el átlagos kérdéseket feltenni. Kifakadtam. És ő is. Rám figyelt, nem az útra. Azt mondta nem tud elfelejteni. Az utolsó szava az volt, hogy szeretlek! És bumm... minden elszállt. én túléltem, megúsztam egy kartöréssel... De ő nem. Ott feküdt és azt sem tudtam mit csináljak. Egy beteg poénnak hittem. Egy viccnek. De rájöttem, hogy nem az!- a könnyeim patakokban folytak, láttam Kevin lélektelen testét magam előtt...- Minden erőmmel kapaszkodtam... hogy maradjon velem. 2 óra. 2 órán keresztül csak szólongattam, elmeséltem neki a történetet, ahogy össze jöttünk, hogy soha ne felejtse el. A sok ember állt körülöttem, de egyik sem tudott elrángatni onnan. Csak álltam ott fölötte és a kezére csepegtek a könnycseppjeim. Nem tudom feldolgozni. Kevin volt életem szerelme. Egy szakítás... bármi, csak ne így...- magam elé bámultam és suttogva beszéltem. De Josh így is hallotta. Nem mondott semmit, csak szorosan a karjaiba zárt és úgy dülöngélt velem ide-oda.

Megnyugodtam, mintha a világ megszűnt volna létezni. Leírhatatlan érzés volt. Olyan wow. Mikor elengedtük egymást egy halvány mosollyal találtam magam szemben. Pont ez kellett nekem. Egy biztató mosoly, mostanában annyi sajnálkozó tekintetet kaptam...
- Sajnálom, hogy csesztettelek...
- Nem tudhattad, meg egyébként is jól sült el, nem?
- De! Nem eszünk egy fagyit?- kérdezte. Beleegyeztem, így mindetten kértünk 2-2 gombócot a finomságból. Sátlgattunk egy kicsit, beszélgettünk, nevetgéltünk. Szerintem jól megismertük egymást. Remélem ezzel nem csak ennyi volt.
- Lisa, holnap lesz egy buli, eljössz?- kérdte.
- Tudod most én és a buli...
- Megértem, semmi baj!- küldött felém egy nagy mosolyt.
- De majd bepótoljuk!- kacsintottam rá. Felnevetett, majd a téma követte a témát, a poénok követték a poénokat... naplemente volt mikor elindultunk haza.
- Örülök, hogy végül is megismertelek!- mondta Josh.
- Én is, jó, hogy most már nem az idegesítő gyerek vagy a szomszédból...
- Jól van Thompson, ezért még számolunk.- nézett rám játékosan.
- Rendben Devine, úgy sincs semmi fegyvered ellenem...- végül elköszöntünk és külön folytattuk a napunkat. Egy kicsit össze kaptam magam és már le is feküdtem aludni. Josh-on gondolkoztam, hogy hogy ismerhettem ennyire félre...

Nem vagyok megelégedve a résszel, de mondjátok meg ti mit gondoltok.

Akkor mondd el!

A titokzatos idegen srác nem is volt annyira idegen. De még ő sem az imádottam, Harry Styles volt. A srác volt akit múltkor olyan csúnyán elküldtem.
- Szia, megint!- köszönt vigyorogva.
- Viszlát!- és már indultam is volna. Igazából kedves akartam lenni vele, de valahogy a szívem és az agyam nem engedte.
- Miért vagy ennyire bunkó?- kérdezte, amúgy tökre jogosan.
- Mert nem ismerlek? Téged nem tanított meg anyukád arra, hogy ne állj szóba idegenekkel?- a mosoly lefagyott az arcáról.
- Azért nem ismersz, mert nem is adsz rá lehetőséget, hogy ismerj!
- Nem szorulok ismerősökre!
- Új emberek mindenkinek kellenek?
- Túl nagy emberismerőnek gondolod magad, Drága!
- Pontosan! És látom rajtad, hogy kedves vagy, csak elzárkózol... Miért?
- Ki a franc vagy te, hogy kiöntsem neked a lelkem? Nem tudsz te semmit, nem tudod mi történt velem, azt sem tudod ki vagyok!
- Akkor mondd el!
- És az nekem miért jó, ha neked elmondom?
- Nem tudom, könnyebb lesz...
- Hát nem, úgyhogy szállj ki az agyamból és törődj a saját dolgoddal!- pufogva mentem tovább, felidegesített ez a tudálékos gyerek. Ritkán találkozni olyan idegesítő emberrel, mint ő. Tiszta fagyis pólóba, idegesen sétáltam haza, majd ott rögtön felvágtattam a szobámba. Nem a srác idegesített fel, hanem ez az egész helyzet, hogy egyszerűen próbálok megnyílni, de nem tudok!
 Anya kopogtatott a nyitott ajtómon.
- Bejöhetek?
- Persze- válaszoltam. Anya bejött az ajtón, és leült a fotelban.
- Hogy vagy?
- Mármint hogy értve?
- Látom rajtad, hogy valami megemészt, szeretnék segíteni!
- Én nem... nem szívesen beszélnék róla!
- Tudod, hogy mi apáddal csak a jót akarjuk neked és úgy érezzük valakivel meg kéne beszélned a gondjaidat, azt gondoltam, hogy majd nekem el mondod, de ha nem, kénytelenek leszünk téged elküldeni egy szakemberhez!
- Anya, nem vagyok sem elmebeteg sem kezelésre szoruló!- mondtam idegesen.
- Tudjuk, de még fiatal vagy és egy ilyen nagy traumát nem könnyű feldolgozni...
- Anya, nem kell pszichológus! Majd ha készen állok elmondom, oké?!- beegyezően bólintott, majd egy halvány mosoly kíséretében kisétált a szobámból. Nagyot sóhajtva terültem el az ágyon és kezdtem kattogtatni az agyam.


Teljesen kész voltam. Anya szavain gondolkoztam és be kellett látnom, hogy igaz volt. Tényleg túl nagy falat ez nekem, kénytelen vagyok külső segítséget kérni. Majd ha készen állok. Mindaddig megpróbálok minél boldogabbnak és kiegyensúlyozottabbnak tűnni. Elhatároztam, hogy ezt soha senkinek sem fogom elmesélni, nem szeretném, hogy e miatt más szemmel nézzenek rám. Jó, persze nyilván nem akartam beleírni az önéletrajzomba, de most még annyira sem szeretném elmondani senkinek. Teljesen felszabadultnak éreztem magam, de csak fél percig, amíg rá nem jöttem, hogy ez már nem a régi szobám. Lassan sötétedett, így ideje volt aludnom.

Reggel éppen a kertbe mentem ki amikor megláttam a tegnapi srácot. Gyorsan elfordultam, hogy ne ismerjen fel, azt hittem sikerrel jártam, de aztán rájöttem, hogy mégsem. Hátulról megfogta a karom amit miközben szembe fordultam vele hevesen kirántottam a markaiból.
- Szia!- köszönt.
- Figyelj, most már komolyan lekophatnál rólam!
-Nem!- jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- Miért nem?
- Mert látom amit látok!
- Mégis mit látsz? Nem látsz te semmit!- mondtam felháborodottan.
- Látom, hogy egy kedves és aranyos lány vagy csak falakat húzol magad köré! Csak segíteni akarok, mert ez nem egészséges!
- Nem kell a segítséged!
- Szóval akkor te is belátod, hogy ez így van! Eltaszítod a segítségem, pedig nem kéne!
- Tudod mit, majd szólok, ha kellesz! Na csáó!- azzal hátat fordítottam neki és bementem vissza a házba. Már tényleg nagyon idegesít, bár nagyon kedves, és nem rossz bőr... ha értitek.

Nagyon nem vagyok megelégedve ezzel a résszel, de döntsétek el ti! Pls komizz!

Egy új élet

Nos, az előző rész után most úgy gondoltam hozok valami könnyebben megírhatót. Komikat nem kaptam, ami miatt nagyon csalódott voltam, mert direkt azért írtam , hogy végre komizzatok! Ezzel persze nem azt szeretném elérni, hogy rosszul érezzétek magatokat, csak szeretnék titeket biztatni, hogy komizzatok! Puszi: az író.

*1 hónap múlva*

  Ha azt mondanám túl vagyok ezen az egészen hazudnék. Még mindig nem alszok, de próbálok nem gondolni arra, hogy megöltem egy embert. Sajnáltatásnak hangzik, pedig nem az. A barátaimnak és a sajnálkozóknak próbálom hangsúlyozni, hogy ne kérdezzék meg, mert egyszerűen az egész felelevenül és rosszabbul érzem maga. Csak kezeljenek úgy, mint az előtt.
  Remegve keltem ki az ágyamból és próbáltam a karikás szemeimet valahogy... szóval normálissá varázsolni. Feldobtam vagy 3 réteg építhető alapozót és kb. ugyan ennyi korrektort. Aztán megcsináltam a szemhéjamat, raktam fel púdert pirosítót bla bla bla. Felvettem egy egyszerű összeállítást ami egyben kényelmes is.

Nem sokat, de fogok utazni és nem szeretnék ott feszengeni. Apáék lejönnek értem Londonból, elmegyünk valahova -nem tudom hova- és utána utazunk is. Remélem nem megyünk semmi olyan helyre, ahol egy melegítő nem lenne jó. Ha mégis, hát így jártak.
- Lis, indulhatunk?
- Persze!- szomorúan néztem végig lila szobámon. Annyi emlékem van és most úgy érzem itt hagyom őket. Kevint is. Egy hónappal ezelőtt ebből a szobából indultam el. Ebben a szobában voltunk először együtt Kevinnel. Imádta a képeimet nézegetni. Néha leült az író asztalomhoz és rajzolgatott. Igazi művész lélek volt. Nehezen de behúztam a bőröndön cipzárját majd többi táskámmal együtt lehurcoltam. A többi dolgomat már elvitték.
- Hova akartok még indulás előtt elmenni?
- Gondoltuk meglátogatjuk a nagyiékat, csak egy órára.
- Nem lehetne, hogy én még elmegyek egy helyre és utána ott találkozunk?
- Rendben!- egyeztek bele. Segítettem bepakolni a kocsiba a táskáimat, majd elindultam. Úgy éreztem utoljára muszáj elbúcsúznom Kevintől. Először elmentem arra a helyre ahol az autónk egy fába ütközött. Leültem az út szélére és csak néztem. Láttam magam előtt ahogy kipattanok a kocsiból és Kevin nevét ordítom. Ahogy elmesélem neki életem legjobb pillanatát, amikor oda jött hozzám. Láttam magam, ahogy sírok, minden újra játszódott bennem. Egy árva könnycsepp kúszott ki a szememből, majd követte a többi. Igyekeztem letörölni a könnyeimet miközben felálltam és a következő célomhoz sétáltam. Nem sétáltam csak úgy 5 percig amikor megpillantottam a vaskaput. Nyikorogva nyitódott amikor kinyitottam. Beléptem majd a sírkövek mellett kezdtem el lépdelni. Mikor megpillantottam a fekete félköríves fejfát leültem s mellette lévő padra. Könnyeim megeredtek. Csak 18 éves volt, de én megöltem. Szörnyű érzés, senkinek sem kívánom. A gyilkosokat börtönbe zárják... bárcsak én is oda jutottam volna. Legalább nem marcangolna szét a gondolat, hogy megöltem egy embert és nem bűnhődök meg érte. A fejfán újra elolvastam a feliratot: "Kevin Thompson 1996-2014

,,Egy utolsó kívánság még, mielőtt mennék:
Gondolj rám majd néha, csak ennyit szeretnék.
Előlépnék a semmi közepéből, mint egy váratlan vendég,
Majd szíved vad ütemétől új életre kelnék."  "

Az jutott eszembe, hogy talán majd valamikor elfelejtem. Nem akarom és legszívesebben magamra tetováltatnám. Mintha felvillant egy kis lámpa a fejemben úgy éreztem magam. Majd ha Londonba érünk biztos, hogy meg fogom ejteni. Kevin arcát hirtelen magam előtt láttam. Mosolygott és a szeme csillogott. Újra sírva fakadtam.


Fél órát ültem és hagytam hogy elárasszanak az emlékek. Aztán felálltam. Még utoljára visszanéztem utána pedig kigyalogoltam a temetőből. Hívtam egy taxit majd elmentem a nagymamáékhoz. Ahogy megbeszéltük apáék már ott voltak.
- Sziasztok!- köszöntem.
- Kincsem, de jó, hogy jössz, sütöttem almás pitét meg csináltam húslevest. Másodiknak van rántott hús tört- vagy sült krumplival, meg van saláta!- támadott le rögtön az én drága nagyim.
- Köszönöm nagymama, de most nem vagyok éhes!- mosolyogtam halványan.
- Oh, drágám, olyan sovány vagy! De nem erőltetem.- nagymama a hátam mögé pillantott, majd gyorsan vissza.- Hol van Kevin? Miért nem hoztad magaddal?- anyukám és apukám kezében hirtelen megállt a villa. Csend lett az egész szobában, mindenki rám meredt, csak nagyi mosolygott kedvesen. Ami azt illeti, ha lehet nem mondom ki, ezért sem hirdettem nagyinak. Azóta nem is találkoztunk ezért sem mondtam még.
- Nagyi, kérlek üljünk le!
- Rendben!- leültünk a kanapéra és magam elé meredve bámultam.
- Egy hónappal ezelőtt Kevin balesetet szenvedett!- mondtam.
- Sajnálom szegényt. Add át neki üdvözletem és, hogy jobb múlást!
- Nagyi, ez még nem minden! Kevin nyaka eltört és a tüdeje összeomlott. A szíve is megállt.- nehéz volt kimondani, el is sírtam magam.- Nagyi, Kevin a kezeim közt halt meg!- hajtottam a vállára a fejem. Mindketten sírtunk, a család többi tagja is elpityeredett a jelenet láttán.
- Nyugodjon békében!
- Nagyi, ez még érzékeny téma, lehetne, hogy hanyagoljuk...- nagyi csak bólintott, majd nyugodtan beszélgettünk tovább a piros kanapén. Szóba került a suli, a költözés, a barátaim, hogy mit kezdek majd a jövőben, hogy hogy sikerült az érettségim... Csak a szokásos témák. Ezután elindultunk Londonba. Az úton végig zenét hallgattam, nem gondoltam semmire csak bámultam ki az ablakon. Az út tele volt gyönyörű dolgokkal. Elautóztunk egy gyönyörű kastély mellett, láttam őzeket és ugrándozó nyuszikat. Minden idilli volt. Londonba beérve elfogott a gyomor görcs. Itt fogok lakni ezek után. Mire megjegyzem mi merre van megöregszem és 5-ször elüt egy kocsi. Dugóba kerültünk, amit egyébként szintén szörnyen nehéz lesz megszokni, már csak azért is, mert hamarabb kell így elindulni. London külső részében vettünk egy házat, állítólag London legszebb házai közé tartozik. A szüleim ezen oldaláról egyébként még nem meséltem. Röviden annyit róluk, hogy nagyon sokat adnak a külsőségekre, de nagyon szerető szülők. Hiába van pénzünk mindent magamnak kell megvennem, de én még örülök is neki, mert így nem vagyok elkényeztetve. Mikor az autó megállt a nagy elmélkedésemből kizökkentett és kinéztem az ablakon. Rögtön megláttam a világító pázsitot, a hatalmas medencét majd rögtön utána a hatalmas és gyönyörű házat. Most ebben fogok lakni. Milyen lehet belülről?Mikor kiszálltam körbenéztem egy kicsit az udvaron, hát eszméletlen. Ha az első részét összehasonlítom a hátsó kerttel, mintha teljesen más ház lenne.
Itt egy kép a ház első kertjéről, valami eszméletlen király.



Több medencéje van, emberek!



A szüleim egyedi módon rendeznek be lakást, pontosabban berendezik a saját szobájukat és fele-fele arányban felosztják a többi hálót. Az egyik fele lányos, a másik fele semleges lesz. Így kell választanom közülük.

Volt 4 lányos szoba.








Az uniszex szobák:









Nem mintha nekem semmi sem lenne jó, de mindegyik olyan hotelszoba benyomású volt, persze fel lehet őket dobni, egy kicsit át lehet alakítani. A második lányos szobát választottam, de persze a többi szobát sem fogjuk lerombolni, ezért még év közben bármikor át költözhetek. Ehhez a szobához külön fürdő és gardrób van.


A konyha és a nappali is valami eszméletlen...





Szóval itt lakok én. Nagyon hiányozni fog a megszokott kisváros, de úgy érzem kell most ez a felejtéshez. Az ágyamra leülve raktam be a fülesem. Egy kis nyugira volt szükségem, hogy egyben átgondolhassam az eltelt 2 hónapot. Még eddig nem volt alkalmam erre, nem mert nem volt időm, csak azért, mert még nem álltam rá készen. Talán soha nem lesz kapcsolatom. Kb. két hete oda jött egy srác. Paraszt és bunkó voltam vele, pedig kedvesnek tűnt. Csak beszélgetni szeretett volna, mert nem ismertem. Bár ezt a részét nem értettem, az biztos, hogy nem így kellett volna kezelnem. Normál esetben beszélgettem volna vele, de bele gondoltam, hogy mi történik, ha megszeretem.
  Elmélkedésem után elmentem sétálni a városba. Vettem egy fagyit, bár az idő még kicsit hideg volt hozzá. Aztán valaki hirtelen nekem jött és az egész fagyi a felsőmre ment.
- Bocs!- hallottam egy hangot...

Képek

Sziasztok! Orsi kérésére hoztam nektek pár képet Lis-ről!











Van pár kép Kevinről is, remélem nem baj!

Emlékedre

Reggel kétségek közt keltem. Gyorsan bekapcsoltam a laptopom aztán kikerestem hogy hol van a buszmegálló és néztem egy menetrendet is. Nem voltam benne biztos, hogy eltudok készülni 8:15-ig. Gyorsan bekapcsoltam az asztali gépet, mert ahhoz volt kötve a nyomtató. Amíg töltött elmentem fogat mosni. Mire vissza értem betöltött és megkerestem az oldalt ahol a menetrendet találtam. Gyorsan kinyomtattam és tovább készülődtem. Mikor kijöttem a zuhanykabinból 8:15 volt. Na most lett elegem a napból. Szitkozódva sétáltam a szekrényhez és siettem, hogy 8:30-ra kész legyek. Ha azt mondom soha nem szoktam elrontani a tusvonalat elhiszitek? Pedig így van, de most vagy 5- ször csináltam újra. Mondanom sem kell, nagyon nem voltam kész és szinte 1000%- hogy elkéstem.

Felvettem egy egyszerű összeállítást, megcsináltam a hajam és már rohantam is. A nyomtatott térképet a kezembe fogva siettem, hogy valahogy odaérjek kilencre a suliba. Nem is láttam merre megyek csak próbáltam magam térben is elhelyezni valahol. Hirtelen valahol a járda és a kocsifeljárónk között egy alakba ütköztem.
- Bocs!- és tovább is mentem volna, ha nem kapja el a csuklómat. Felnéztem és ki volt ott? Na ki? Hát persze, hogy nem Harry Styles! Hanem Kevin.
- Mit keresel itt?- kérdeztem közömbösen. Valami furcsa futott át rajta.
- Gondoltam elviszlek, hallottam, hogy elutaztak a kereszt szüleid.- csodás. Nem akartam elkésni, de nem szerettem volna Kevinnel egy kocsiban utazni. Az mégis furcsa lett volna.
- Ha elvinnél azt megköszönném!- sóhajtottam. ( Én ezt a számot hallgattam az írása közben, a szövege nem illik ide, de hangulatos.)A kocsiba beülve azon gondolkoztam, hogy most beszélnek kéne vagy esetleg várjam míg ő szólal meg. Az utóbbit választottam. Kb. 2 percet ültünk teljesen csendben amikor megszólalt.
- Hogy vagy?
- Kevin, ezt most komolyan mondtad? Azok után ami köztünk történt ilyennel töröd meg a csendet? Az meg a másik, hogy mit tudok rá válaszolni?! Köszi, jól vagy mondjak igazat? Inkább meg sem szólaltál volna!- bukott ki belőlem. Így utólag sem tudom eldönteni jól tettem-e vagy sem, de biztos, hogy mentem vele valamire.
- Jó, akkor mondd el hogy vagy! Az igazat és őszintén!
- Őszintén? Hát oké. Kurva szarul vagyok, mert egy hete sem szakítottam a pasimmal, de mindenki elvárja, hogy boldog legyek! Kurva szar, hogy amíg én majd' meghalok addig te csak röhögsz és olyan kurvára helyesen mosolyogsz! Elegem van, érted? Utálom az egész szaros életem, fogalmam sincs mi lesz velem és hogy hova kerülök, és értem, hogy mások is egyetemre mennek, de én költözök bazdmeg! Tudom, hogy önsajnáltatásnak hangzik, de rohadtul leszarom jelen helyzetben, hogy ki mit gondol!- kiabáltam, indulatos voltam. Egy apró könnycsepp kicseppent, de szinte észre sem vettem.
- Lis, sajnálom!
- Mit sajnálsz, Kevin?
- Hogy úgy érzed túl vagyok rajtad, pedig nagyon nem! Próbálom minden mozdulatodat az agyamba vésni, elraktározni, mert nem tudom hogy fogok rád emlékezni. Sosem akarlak elfelejteni, örökké szerelmes leszek beléd... és ezek nem csak üres szavak, ezek pontosan így vannak. Próbálom ezt az  egész dolgot kevésbé fájdalmassá tenni, de nem tudom. Azt mondtam kihűlt, most úgy érzem jobban lángol, mint valaha. Egy máglya van a szívemben és nem tudom eloltani. Megőrülök, érted? De nem fogod fel, soha nem is fogod. Sajnálom, ha bántalak, de csak a saját fájdalmamat próbálom enyhíteni. Önző vagyok, tudom, de most az egyszer hagy legyek önző. Azóta az ominózus vasárnap óta nem tudok aludni mert csak rád gondolok. Kattog az agyam és megőrülök. Egy idegbeteg vagyok, mindenkire ráordítok akár kedves akár nem és elűzök magam mellől mindenkit! Szeretlek, érted? Nem tudok nélküled élni! Szeretlek, Lis!- és bumm. A könnyfátyoltól valami feketét vagy sötétbarnát láttam. Na tudtam mi van, annyit éreztem, hogy valami eszméletlenül nyomja a karom. Éreztem valami forrót. Mikor kitisztult a látásom vért láttam. Mindenhol. Kevin feje ott hevert a kezemen és folyt belőle a vér. Az egész teste kicsavarodottan feküdt, a feje be volt esve a két ülés közé. Baleset. Megijedtem.
- Kevin, kérlek ébredj fel! Hallod! Kevin! Kelj már fel, te barom!-egy kéz nyúl értem, zokogva rántottam ki a vállam a szorításából.- Kevin! Kevin! Én is szeretlek, Kevin! Kevin, az Istenért, szólalj már meg! Mindjárt segítenek! Kevin! Kevin, sajnálom! Hallod! Szólalj meg! Kevin!- zokogva ordítottam a fiúra.- Ne szórakozz, szólalj már meg!- a kéz újra elragadott.- Nem látja, hogy ő szorul segítségre! Csináljon már valamit!- ordítottam rá az idegenre.- Kevin! Nem! Nem lehet! Kérlek! Sajnálom! Hallod? Mit mondjak még, hogy felkelj! Annyira sajnálom! Kevin! Kérlek! Kérlek szépen...- a hangom egyre halkabb lett. Kiszabadították a beszorult kezem én pedig Kevin arcát a tenyereim közé fogtam.- Kérlek, kelj fel.- suttogtam- csak most az egyszer! Ébredj fel...
- Kérem jöjjön!- húzott egy hang.
- Hagyjanak már békén!- mentők hangját hallottam.- Kevin! Ébredj fel! Szeretlek... szeretlek, hallod?! Szeretlek... örökké!- a tűzoltók kiszedték a kocsiból Kevint. Ott volt ő és nem reagált. Nem beteg poén. Nem beugratás. Igaz volt. Ott vitték el miközben én ültem a kocsiban. Nem tudtak kirángatni, nem akartam ott hagyni. Nem tették be a mentő autóba. Defibrillátorral próbálták újra éleszteni. Egy idő után feladták. Kipattantam a kocsiból és oda futottam. Meg álltam és megfogtam a kezét.
- Kérlek ne hagyj itt!- suttogtam. Mindenki engem nézett, nem érdekelt. Egy mentős sírt. Hát mit mondjak, én is.- Szorítsd meg a kezem, Kevin! Ez csak egy álom, ilyen nem létezhet. -A keze hideg volt. Ráhullott egy könnycsepp.- Nem hagyhatsz itt? Nem hagyhatsz itt, érted? Emlékszel, amikor össze jöttünk? Ősz volt és te oda jöttél hozzám. Azt mondtad csücsül a majom a fán... ez a majom te vagy... és, hogy leszek-e a majom társa, hogy ne kelljen egyedül vacsoráznia... - meséltem-Tudtam hogy különleges vagy! Mindig is tudtam. Emlékszel az évfordulónkra? Egy majmot adtál és azt mondtad mindig is a majmom leszel... hát most legyél a majmom. Kérlek! Csak most az egyszer! Nem hagyhatsz itt! Mit mondok majd a családodnak? Kevin! Kevin, bazdmeg szólalj már meg!- ordítottam rá amilyen hangosan csak tudtam. De nem ordított vissza.-Kevin! Kelj fel! Most! Kevin, sajnálom. Lehetsz önző ezentúl mindig, csak kelj fel. Sajnálom.... Nem tehetsz semmiről.- egy kéz megragadott hátulról.- Hagyjon már békén. Nem látja, hogy ez egy beteg tréfa. Csak megvárja míg kimondom azt, amit hallani akar!- ordítottam rá a mentősre.- Kevin, mit akarsz még hallani? Szeretlek, hallod! Kevin! A büdös életbe Kevin!- akárhogy szorítottam a kezét nem reagált.- Tarts ki, Kevin! Te is ezt mondtad, emlékszel? Amikor nagyapa meghalt, azt mondtad tartsak ki.. én pedig hittem neked. Hittem neked most pedig te higgy magadnak. Biztos, hogy nem ébredsz már fel? Sajnálom mindent amit a fejedhez vágtam. Kérlek... tudd, hogy mindig is szeretni foglak. Akármi történjen. Tudom, hogy nem ébredsz már fel!- suttogtam.- de azt is tudom, hogy hallasz. Szeretném elmondani, hogy amikor azt mondtam utállak nem gondoltam komolyan.  Emlékszel mikor mondtam? Egy éve, de nekem akkor is fontos. Kevin, van egy húgod, Lottie. Ha megkérdezi mit mondjak? -Egy utolsó csókot nyomtam a szájára. Az utolsót.- Ne halj meg... miattam ne... kérlek... Anyukád zokogni fog, szétszakítja majd a fájdalom. Megértem, engem is. Te vagy a legcsodásabb ember akit ismerek! Mindig segítesz és nem csak azoknak akit ismersz... mikor legutóbb segítettél az árvákon egy kislány azt mondta olyan apukát szeretnek, mint te vagy... Jó apuka lennél. Ha tényleg van Isten, miért pont téged vesz el tőlünk? Önző és magának akar. De bassza meg, én is. Ne hagyj itt, nem élem túl. Kérlek- suttogtam.- Kérlek, kérlek, kérlek. Nem akarok gy gyilkos lenni.Nem akartalak megölni... megöltelek...megöltelek, én a gyilkos. Egy gyilkos. - lefogtak őt pedig el vitték. - Ne, kérem! Nem halt meg! Nem, ne higgyék el! Én ismerem, ez csak egy beteg poén. Lehetetlen... nem ölhettem meg életem szerelmét... nem... Kevin, ez már túlzás... én...én nem öltelek meg. nem. Nem.- magam elé nézve suttogtam. Folyt a kezemből és a lábamból a vér, de kit érdekel. Nem érdekelt. Az akarom, hogy megöleljen. Ő, Kevin.
                                                                              *

Ma is sokat gondolok Kevinre. Minden este ő jár a fejemben és nem tudok szabadulni a gondolattól. Megöltem. Egy gyilkos vagyok.


Megtörtént események alapján, csak a szereplők neve és a helyszín változott. Ezúton is szeretnél emlékezni életem első szerelmére Krisztiánra. Úgy gondoltam hallanotok kell a történetem, ezért megírtam nektek ezt a részt. Számomra is nehéz volt felidézni az emlékeket, de értetek megtettem. Tudnotok kellett mit éltem át. Hogy én hogyan éltem át. Ebben az egészben Krisztián elvesztése és a tudat fáj, hogy gyilkos vagyok. Minden este azzal a gondolattal fekszek le, hogy megöltem a számomra legfontosabb embert... Kiöntöttem nektek a szívem, csak azért, hogy megismerjetek, engem. Ez a rész egy nagy fejezetzáró is. Az összes eddigi rész igaz történet alapján íródott, most pedig már jön a fanfiction része. Ha tetszett a rész vagy csak szeretnéd elmondani a véleményed, komizz!

Egy "nagyonjó" szerda.

Aznap egy matek nagy dolgozatot írtam. Mondanom sem kell, még az 1+1 is nehezen megy.  Szóval értitek, lövésem sincs a matekhoz. Nem azért, mert szőke vagyok, nálam a hagyományos szőkeség csak nyomokban jelentkezik. Szóval matek nagy dolgozatomra semmit nem készültem. Nem baj, majd megoldom valahogy. Gyorsan kisminkeltem magam, megcsináltam a hajam és felvettem egy egyszerű összeállítást.

Kifejezetten meleg időnk volt, ennek megfelelően öltöztem. Trisék már itt voltak értem. gyorsan be pattantam a hátsó ülésre, ezúttal nem hallgattam zenét.
- Hogy vagy?- kérdezte puhatolózva Tris.
- Kevinre gondolsz? Nem tudom. De komolyan, fogalmam sincs mit érzek. Hiányzik, de megkönnyebbül vagyok és nem tudom mi lesz, hogy össze jön-e valakivel.
- Egy idő után nem fog hiányozni. Lis, tudod, hogy előbb-utóbb össze jön valakivel. És te is. Nem tudsz ellene mit csinálni, de nem is kell, mert ez így van rendjén.
- Tudom, és nem is akarok ellene semmit csinálni, csak nagyon furcsa lesz. Biztos, hogy össze fog jönni valakivel, de nem tudom, hogy kivel. Azt sem tudom, hogy mikor. Rosszul esne, ha mondjuk egy hét múlva össze jönne valakivel, mert az olyan lenne mintha nem is jelentett volna ez az egész neki semmit, mintha nem is érzett volna semmit irántam és ilyen hamar kiheverte.
- Hogyan váltatok el?
- Nagyon szépen. Nem veszekedtünk. Leültünk a tópartra és néztük a vizet. Azt mondta szeret, hogy hiányozni fogok neki, de el kell válnunk. Én is így éreztem. Aztán búcsúzóul megcsókolt és elváltunk.- miközben meséltem a hangom egyre halkult. Felelevenítettem az emlékeket, újra átéltem ezt az egészet. Egy árva könnycsepp csordult ki a szememből. Nem zokogtam, de fájt. Mikor az államhoz ért és lecseppent a kezemre esett. Felszáradt. Az érzéseimmel ugyan ez fog történni. Tudom. Rossz bele gondolni, hogy ezt a két évet egyetlen egy szóval le tudtuk zárni. Az út további részében a gondolataim úszkáltak a fejemben. Nem gondoltam, hogy Kevin ennyire korrektül le tudja velem zárni. A szívemet egyszerre megtámadták az érzéseim. Az érzéseim amik a két év alatt rám törtek. Voltam szomorú, vidám, szerelmes, csalódott, bizonytalan és még sorolhatnám. Durva, hogy fogalmam sincs egy év múlva hol leszek. Persze, senki sem tudhatja, de én még annyira sem. Nem tudom kik lesznek a barátaim, hogy milyen környezet lesz körülöttem... semmit.
 A suliba beérve nem érdekelt semmi, nem volt kedvem senkivel sem beszélni, csak leraktam a táskám, kivettem a telefonom és a fülesem és kivonultam az erkélyre. Onnan néztem  ahogy a kilencedikes srácok fociznak. Vissza emlékeztem milyen érzések is kavarogtak bennem 3 évvel ezelőtt.  Három évvel ezelőtt csak vártam, hogy mi lesz velem, nem érdekelt semmi. Erősen feketére sminkeltem magam és bunkó voltam mindenkivel. Ha ezt valakinek elmondom, aki akkor még nem ismert akkor nem hiszi el, nem tud úgy elképzelni. Most már én sem tudnám magamat. Most életvidám, nyitott vagyok, kimondom az érzéseimet és próbálok kedves lenni mindenkivel. Vagyis, most éppen nemigazán, de szerintem érthető, hogy miért nem csattanok ki az örömtől.
 Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon. Kivettem a fülhallgatómat és szembe fordultam a "zaklatómmal". Egy srác volt az osztályból, Ben.
- Jó reggelt!- köszönt.- Mit csinálsz itt magányosan? Nem az vagy aki egyedül szokott lófrálni.
- Nem, tényleg nem. De te sem. Hogyhogy ki jöttél?
- Kellett egy kis friss levegő, egy kis magány...
- Történt valami?- kérdeztem a lehajtott fejjel álló fiút.
- Tegnap életem legrosszabb napját éltem át...
- Akarsz róla beszélni?
- Inkább nem, bocsi!
- Semmi baj!
- És hogyhogy te ki jöttél?
- Ne, tudják sokan, de szakítottunk Kevinnel...
- És te akarsz róla beszélni?- megráztam a fejem.- Gyere ide!- majd megölelt. Ez az ölelés mindkettőnknek kellett. Miután elváltunk a korlátra támaszkodva csak néztünk ki a fejünkből. Pár perc múlva együtt mentünk vissza a terembe és vártuk, hogy elkezdődjön az óra.
 A szünetek átlagosan teltek, lementünk a büfébe, beszélgettem a lányokkal, házit másoltam... Szóval csak a szokásos. Teljesen úgy éreztem csak úgy vagyok, lebegek és nem tudok mit kezdeni magammal. Hallottam mit mondanak, válaszoltam is, de az agyamig nem jutott el. A nap végén aztán haza mentem. Otthon egy üzenet várt. A keresztapám írt, hogy elutaznak, ha bármi van van kit hívnom, és, hogy sajnálják, de egyedül kell megoldanom a suliba menetelt. Képzelhetitek, hogy mennyire örültem.
- Szia!- köszöntek a lányok Skypeon.
- Sziasztok! Holnap elvisz valaki suliba?
- Mindenki busszal megy!- mondta Sophi.- Miért?
- A kereszt szüleim elutaztak.
- Az szívás!
- Tudom. Életemben egyszer ültem buszon, azt sem tudom, hogy hol van a megálló.- még pár percig beszélgettünk, aztán meguntuk és mindenki kijelentkezett. Fent lógtam a Facebookon a nap hátra lévő részében. Aztán össze kaptam magam egy kicsit és mentem aludni.
 

Sziasztok! Mint észre vehettétek ez a rész egy egészen más stílusban íródott, mint az előző részek. Szeretném kikérni a véleményeteket, hogy szerintetek melyik stílusban érdemes folytatni a blogot (mármint ebben a stílusban vagy inkább úgy, ahogy az előző részeket írtam). Segíts eldönteni, komizz pls! Puszi: az író.

Kedden... mi folyik itt???

Reggel bizonytalanul keltem. Megbántam mindent. Amit írtam a lányoknak, amiket ők írtak. Olyanokat mondtam, mint pl. hogy rossz barátok, nem így ismertem meg őket, cserben hagytak stb.. Pedig én ezt nem akartam, egyiket sem gondoltam komolyan. Miután felvettem egy egyszerű szettet már itt is voltak keresztanyáék.

Gyorsan sminkeltem, majd csak megfésültem a hajam és kész is voltam. Szokásosan a kocsi hátsóülésére bepattanva tetem be a fülesem. Az út felén zenét hallgattam.
- Lis, hogyhogy nincs itt Kevin?- kérdezte Tris.
- Hát... igazából szakítottunk... tegnap is a miatt voltam olyan elkenődött!
- Sajnálom! Mi történt?
- Semmi sem történt, közös megegyezés volt, csak azért hiányzik... tudod, költözünk és nem akartunk távkapcsolatot!
- Fiatal vagy, még lehet sok barátod.
- Tudom, de mégis csak Kevin volt az első...- ezzel le is zártuk a beszélgetést. Az út hátra lévő részében kifelé bámultam az ablakon és gondolkoztam a tegnap délutánon. Hogy most mi lesz, akarnak-e velem beszélni... én hívjam el őket beszélgetni, majd ők jönnek oda... nem tudtam. Miután megérkeztünk a szokásos útvonalon eljutottam a teremig. Sophi már ott volt.
- Szia!- köszöntem.
- Szia! Mi van Fannyékkal?- Sophi be van avatva, tegnap végig követte az egész vitát.
- Nem tudom. Nem gondoltam komolyan és remélem ők sem vették. De ha igen is szerintem megbeszélhető. Vagyis remélem. Kb. tíz perc múlva megjött Veronica is. Leült a helyére és köszönt. Eddig jó. Elkezdett valamit mondani, de már nem emlékszem.
- Lis, ki jössz?- kérdezte Nic. Bólintottam majd elindultunk.- Azt hiszem van mit megbeszélni...- kimentünk az erkélyre és először a korlátra támaszkodva csak hallgattunk.
- Amiket tegnap írtam... szóval nem gondoltam halálosan komolyan. Csak szarul esett, hogy leszarjátok az érzéseimet!
- Mi nem szartuk le. Csak nem gondoltunk bele. De ha egy pillanatra is megálltunk volna és belegondoltunk volna te mit érzel biztos, hogy nem mentünk volna oda.
- Jó, nem is az, hogy oda mentetek, hanem, hogy utána úgy csináltatok, mintha nem történ volna semmi...
- Mert nem is történt!
- De történt és ezt te is tudod. Nem nagy dolog, de ha szakítanak veled az ilyen kis dolgok is sokat számítanak...
- Jó, tudom, de mondom, nem gondoltunk bele!
- De utána sem. mikor chateltünk. Nem érdekel, ha mindenféle hisztis picsának gondoltok, csak ne beszélj ki!
- ÉN?
- Igen. Peternek.- na, igen, Peter. Kevin legjobb barátja. 1 évvel ezelőtt megbíztam benne, de aztán rájöttem, hogy mindenkinek ribizik engem és azt akarja, hogy utáljon Kevin. Ja, és nem csak akarja, hangot is ad neki. Szinte minden nap elmondta Kevinnek, hogy én mekkora egy szar ember vagyok és jobban járna, ha szakítana velem és össze jönne Kiaraval aki egyébként az ő volt csaja. Mármint Peteré. Az is egy szép történet. Két hétig jártak, Peternek előtte is tetszett Kiara, csak ő akkor még Aronnal járt. Peter ezt is megoldott, szétszakította őket és össze jött Kiaraval. Szóval egy idegesítő, szar alak.
- Én biztos, hogy nem!- tagadta Nic.
- Ha te nem is, Fanny 1000%, hogy igen. Láttam egy screenshot-ot!
- Az lehet, de én biztos, hogy nem!- nem tudtam igazat mond-e. Aztán még átbeszéltünk pár dolgot és vissza mentünk a terembe.
- Akkor béke van?- kérdeztem meg biztonság kedvéért.
- Pease!- nevetett. Fanny csak rosszallóan nézett. Nem tetszik ez nekem. Órák után délután a csapat megint szétvált. Engem és Sophit otthagytak a francba a többiek. Hát oké. Mit mondott Nic?
- Semmit, megbeszéltük.- ennyivel le is zártam. Ezután pedig haza mentünk. Szokásosan az interneten lógtam amikor Sophi rám írt.
- De most biztos, hogy kibékültetek?- mondta ezt már Skypeon.
- Igen, de miért?
- Hát... nem akarlak megbántani meg semmi, meg nem akarom széttiporni a barátságotokat, de Peternek azt mondta, csak úgy tesz, mintha szeretne...- mi a fasz? Már elnézést, de nagyon felidegesített. Fogalmam sincs mi folyik itt. Elvesztettem a pasimat és most a barátaim... oké, magamnak okoztam, de azt hittem minden rendben Niccel. Mi van itt körülöttem? Kellett volna tanulnom az érettségire, de nem tudtam koncentrálni

Eljött a hétfő.

Eljött a hétfő. Bár Kevinnel a lehető legjobb módon váltunk el nem tudtam felkészültem-e arra, hogy találkozzak vele. Mi van, ha köszön? Visszaköszönjek? Fogalmam sem volt, hogy hogy fog rám reagálni. Talán majd mindenkinek elmondja a titkaimat, elhord mindenféle ribancnak és megutál. Fogalmam sincs mit csináljak. Eszembe jutott, hogy kérek egy igazolást, hirtelen lebetegszem vagy valami. Csöngettek. Már rég kész voltam, sminkeltem és felvettem egy jó, nem túl meleg cuccot.. Bár tavasz volt én még mindig úgy éreztem December közepén járunk, mert hideg van és hamar sötétedik. Ezért ha akárki is megkérdezi milyen évszak van én azt válaszolom tél. Aznap pedig kifejezetten meleg volt.


Keresztanyáék már vártak, minden reggel vagy ők visznek suliba, vagy egyedül megyek, vagy Kevinnel de ugye ez már felejtős. Mindenről ő jut eszembe. Bepattantam a hátsó ülésre, majd zenét hallgattam az úton.
- Kicsim, akarsz róla beszélni?- fordult hátra Tris, a keresztanyám.
- Nem!- majdnem elsírtam magam, de vissza tartottam a sírást, vettem egy nagy levegőt és kiszálltam a kocsiból. A lépcsőn felérve besétáltam az épületbe. Az aulában éppen Kevin haverjai sétáltak át. Nagyot nyeltem, majd a terem felé vettem az irányt. Sophia már ott volt, Veronica és Fanny majd csak később jönnek. Izgultam. Kevin ha egyedül jön szinte mindig késik, bíztam benne, hogy ez ma sem lesz másképp.
- Hogy érzed magad?- kérdezte Sophi.
- Jól, tényleg, semmi bajom!- bizonygattam.
- Nekem elmondhatod. Nem baj, ha vannak érzéseid.
- Oké, és tudom. Nos, megkönnyebbült vagyok, de hiányzik...
- Jobb lesz!
- Tudom, nem érdekel már!- mondtam, de talán még én sem hittem el, Sophi csak rám hagyta. Miután megérkezett Nic és Fanny Nic kivételével, 3-an kimentünk a szekrényhez, és abban a pillanatban be is csengettek.Mikor mentünk vissza felé Kevin pont jött fel a lépcsőn. Próbáltam elkerülni a tekintetét, a szívem hevesen dobogott, próbáltam nem sírni. Rám féloldalasan rám mosolygott. Mosolygott. De miért? Szánalmasnak tart? Utál? Szeret? Úr isten, nem tudom. Miután túl voltunk az első találkozáson elkezdődtek az óráim. Egész nap csak kattogott az agyam, nem tudtam koncentrálni. Idegesített. Délután aztán megkajáltunk, utána pedig mi négyen lányok ki ültünk a padra. Mióta betiltották a focit az udvaron a fiúk valami hülye fejelgetős játékot játszanak. Fanny és Nic úgy gondolta ők is beállnak, és ott volt Kevin is. Elég szarul éreztem magam ez miatt. Szarul esett, hogy oda mentek miközben nekem szükségem lett volna rájuk....
Eljött az este én pedig dühös voltam. Nem gondoltam komolyan, de olyanokat vágtam a lányok fejéhez, hogy mekkora seggnyalók és szar barátok.

Egy igazán rossz vasárnap

Miután hazamentem Kevintől csak bedőltem az ágyamba és próbáltam végig gondolni az egész kapcsolatunkat. Úgy éreztem most jót tenne valami igazán nagy bölcsesség, de mivel bölcs embereket nem ismerek ezért hagytam az ötletet. Gondolatok cikáztak a fejemben, így aludtam el. Mikor vasárnap reggel felkeltem hirtelen görcsölni kezdett a gyomrom. Konferenciahívásban felhívtam Fannyt, Veronicat és Sophiat.
- Csajok, gáz van!
- Mi történt?- kérdezték szinte majdnem egyszerre.
- Ma beszélünk Kevinnel, de fogalmam sincs mit mondjak, vagy hogy ő mit mond. Nem áll össze a forgatókönyv!!
- Aj, nem is kell, nem tudsz mindent megtervezni. Majd lesz ami lesz. Te mit akarsz?- kérdezte Sophia.
- Na ez az! Nem tudom!
- Sorolj fel érveket!- mondta Veronica.
- Oké! Az érvek amiért vele akarok maradni: mert szeretem, mert jó volt az egész kapcsolatunk, mert szeret, mert nem tudnék elfelejteni két évet csak úgy, a közös múlt és úgy minden hiányozna. Amiért szakítani akarok: mert eltávolodtunk, mert el fogunk távolodni és mert előbb-utóbb úgy is szakítani fogunk. Szerintem nem akar távkapcsolatot.
- Figyelj, hagyd, hogy ő döntsön! Majd ő kimondja!- Fanny.
- Oh, rendben! Nem jöttök át?
- Nekem balett edzésem van!- Sophia.
- Én megyek unokatesómhoz!
- Veronica?- kérdeztem reménykedve az utolsó embert.
- Tudod, hogy nekem soha nincs semmi programom. Naná, hogy megyek!- megkönnyebbülve köszöntem el a többiektől és raktam le a telefont. Gyorsan össze kaptam magam, hogy azért mégse pizsiben nyissak ajtót. Lezuhanyoztam, letisztítottam az arcom, sminkeltem, kivasaltam a szőke hajamat és felvettem egy meleg szettet. Hiszen tél van. Jut eszembe, tegnap sikerült olyan lazán öltöznöm, hogy majd' szétfagytam.


A hajamat még utoljára megigazítottam és már csöngettek is. Veronica volt az, akit amikor megláttam kicsit nagyobb biztonságban éreztem magam. Nézzetek önzőnek, de örültem, hogy lesz ott valaki aki megvigasztalhat, ha megtörténik a legrosszabb. Veronicaval beszélgettünk Kiararól, Kevinről és úgy mindenről. Mikor újra csengettek a gyomron elkezdett liftezni, a tenyerem izzadt és úgy általánosságban jellemző volt rám minden tünet ami akkor jelentkezik amikor megőrülni készülsz. Mikor ajtót nyitottam Kevin egy öleléssel köszönt, Megnyugodtam, újra kijelentettem magamban, hogy nem utál, csakúgy, mint tegnap.
- Nem megyünk el sétálni?
- De, mehetünk!- elvettem a kabátom a fogasról, intettem Veronicanak és kézen fogva sétálgattunk. Először csendben mentünk végig az utcán, utána egy kis tóhoz értünk. Leültünk a partjára és csak néztük a vizet. Átkarol, azt hittem közeledik, hogy minden rendben van.


Pár percig csendben ültünk, minden olyan nyugis volt.
- Kevin...- törtem meg az egyébként kellemes csendet.
- Tudom, beszélnünk kéne!
- Igen, kéne. Mi lesz velünk?
- Nézd, remélem megérted, de én nem szeretnék távkapcsolatot!- mondta. Nem tudom, hogy ezt a "vége" helyett mondta, vagy csak felvezetésnek.
- Én sem szeretnék.
- Nagyon sokat gondolkoztam ezen az egészen és tudnod kell, hogy szerettelek, szeretlek.
- Én is, de most akkor is...
- Igen, talán...
- Mert vagy eltávolodunk, hogy kevésbé fájjon vagy kiélvezzük az utolsó pillanatokat is.
- De mintha már az előbbit el is kezdtük volna.- mondta. Egyet kellett értenem.
- Szóval, akkor...
- Ki kell mondani!- a könnyeim utat törtek és tudtam, hogy nem lett volna szabad előtte sírnom, de már nem tudtam vissza tartani.
- Ne sírj!- ölelt magához.

Erősen szorítottam magamhoz, miközben a vállára zokogtam.
- Sajnálom!
- Szeretlek!- suttogta.
-  Én is szeretlek! Örökké!
- Örökké!- össze érintettük a homlokunkat és úgy néztünk egymás szemébe, talán utoljára. Talán így kellett lennie. Én megyek Londonba, ő még nem tudja hova és külön utakon folytatjuk. Ez talán így jó. Csak haza akarok menni és tovább sírni Veronica vállán. Kevin, életem első szerelme, ő az első barátom. Talán lesz más valaki is fontos nekem, de az soha nem lesz az első. Neki adtam mindenem. És most vége. Aztán elindultunk haza, az úton sikerül befejeznem a sírást. Egy öleléssel és egy utolsó csókkal búcsúztunk. Az utolsó. Miután bementem csak Veronica vállára borulva sírtam.
- Szakítottunk!- sírtam. Fogalmam sem volt mit érzek igazából. Csak sírtam, nem éreztem semmit, mintha csak lebegtem volna. Belegondoltam, hogy mi lesz, ha ezek ketten Kiaraval összejönnek.
- Nyugi, ha össze jön Kiaraval akkor seggbe rúgjuk!
- Köszi, jól esik!- öleltem magamhoz. Aztán együtt szidtuk Kiarat és próbált megvigasztalni.

Őrlődés

Másnap reggel álmosan keltem ki az ágyamból. Hiány érzetem volt, de nem tudom miért, talán mert Kevin nem volt mellettem, vagy mert a szüleim nem voltak ott, nem tudom. Ez a két dolog pont az a két dolog amihez az utóbbi időben hozzá szoktam. Hirtelen felindulásból elővettem a telefonomat és tárcsáztam Kevin számát. Basszus, nem hiszem el, hogy ez csinálom. Egy hete megfogadtam Sophianak, hogy megvárom míg ő keres, megvárom míg azt mondja, beszéljünk. Most ezt mégis megszegtem, de úgy érzem, ha ezt a lépést nem teszem meg talán úgy megyek el,hogy nem beszéltem meg vele a dolgokat.
- Haló!- álmosan vette fel a telefont. Ahogy meghallottam életem szerelmének hangját a szívem máris hevesebben dobogott és egy fokkal boldogabb voltam.
- Szia, Kevin! Öhm , bocsi, ha felébresztettelek, csak úgy éreztem ideje beszélnünk...- nem igazán tudtam hogy lehet ez jól előadni.
- Hát jó, átjössz?
- Igen! Egy óra és ott vagyok!- Kevin öt percnyire lakik, mire elkészülök ő is összekaphatja egy kicsit magát és talán még nekem is lesz időm átgondolni mit fogok mondani. A telefont az ágyamra dobtam, és a fürdőmbe rohantam. Gyorsan megmostam az arcom, feltettem egy kis arctisztítót, majd beálltam a zuhany alá. Miután leöblítettem magam a zuhany alól kilépve lemostam az arctisztítót a fejemről. Ezután a gardróbomhoz sétáltam és kiszedtem belőle egy egyszerű összeállítást.

Ezeken kívül még feldobtam egy alap sminket és kivasaltam hosszú, szőke hajamat. Egyszerűen hagytam, hogy a vállamra omoljon. Készülődés közben kialakítottam egy forgatókönyvet a fejembe, hogy majd megyek ő meghallgat és minden olyan lesz, mint régen. Elmondja mennyire szeret én is elmondom és meg lesz a happy end. A házból kiérve bepattantam a fehér kocsimba, letolattam a feljáróról és a kormányt idegesen markolgatva kezdtem el vezetni. Pár perc múlva majd felrobbanva jöttem rá, hogy baleset volt és egyhamar  innen ki nem jutok. Valahol a kocsisor végén állva tárcsáztam Sophiat. Miuzán felvette lehadartam neki, hogy mi van és vártam, hogy valami tanácsot adjon.
-Lis, oda mész és szerintem simán megbeszélitek!- biztatott, hogy így gondolja, de ettől a gondolataim még nem lettek összeszedettebbek.
- De Sophia, tudod, hogy mi még soha nem beszélgettünk komolyan. Azért eléggé be vagyok tojva.
- Nem hiszem, hogy Kevin szakítani akarna...
- Szerintem meg tuti. Most gondolj bele, egy hónap és talán többé nem is találkozunk!
- Figyelj, nyugodj meg, juss el Kevinig és utána csak lesz valami! Te akarsz szakítani?
- Na ez az! Nem tudom, szeretem, de annyira eltávolodtunk! Na jó, megindult a kocsisor, úgyhogy én lerakom! Szurkolj!- azzal bontottam a vonalat és vissza dobtam a telefont a táskámba. A hátralévő három percben az agyam veszettül kattogott, nem tudtam mit is mondhatnék. Mikor csengettem Kevin nem nyitott ajtót, így gondoltam be megyek. Mikor be értem egy széken ült és gitározott.

Mikor észre vett oda jött és megölelt. Megnyugtatott ez a gesztus, legalább nem utál.
- Szia! Jó, hogy találkozunk, rég nem volt már ilyen!- kezdte.
- Hát igen, pont ez az amiről szerettem volna veled beszélni. Nem igazán tudom mi van velünk, vagy, hogy mi lesz.
- Ez hogy érted?
- Kevin, te is tudod, hogy jövőre mindketten fősulira megyünk, te még nem is tudod mi lesz, hova mész, én meg biztos, hogy Londonba megyek tanulni.
- Tudom, de nem akarom, hogy ennek köztünk vége legyen. Vagy te igen?
- Nem, én sem akarom.
- Akkor mi legyen velünk?
- Nem tudom, Kevin!- tényleg nem akartam, hogy a tündérmesénk véget érjen, nem szerettem volna kilépni ebből a kapcsolatból. Rossz volt.
- Figyelj, nem folytathatnánk ezt a beszélgetést holnap?- ajánlotta fel.
- Az jó lenne! Holnap nincs edzésed?
- De van, de csak hattól, előtte meg megyek Kiaraékhoz...- akárhányszor meghallom ezt a nevet ideges leszek. Kiara 2 éve a legjobb barátnőm volt, aztán csúnyán összevesztünk, mert én összejöttem Kevinnel miközben neki is tetszett. Előtte persze megkérdeztem tőle nem-e baj, erre ő azt mondta nem, később mégis problémát csinált belőle. Na mindegy, a lényeg annyi, hogy össze vesztünk, ő azóta is hajt Kevinre, de ő ezt észre sem veszi. Ha szakítanánk szánalmas lenne, ha ezek ketten össze jönnek. Undorító. Ráadásul még csak nem is az lenne, hogy szerelemből, mert azt senki sem tudja elképzelni, ez kifejezetten egy rövid kapcsolat lenne, pont mint a ribanc többi kapcsolata. Az a leggázabb, hogy ezek a hátam mögött minden nap chatelnek és találkozgatnak és azt hiszik nem is tudok róla. Még undorítóbb. Idegesít, hogy ezek holnap is találkoznak, mondjuk az már nem elkerülhető, mert egy csoportos munkára osztotta be őket így az irodalom tanár.
- Jó, oké, akkor beszéljük meg holnap.
- Oké. Nézünk filmet?- vetette fel az ötletet. Aztán berakott egy DVD-t, de nem figyeltem oda. Az agyam a holnapon kattogott, hogy hogyan fogok haza menni, boldogan vagy sírva. Kapcsolatban leszek-e vagy már nem.

Pár dolog rólam, ismerj meg!

Sziasztok! Mint látjátok ez egy új blog, régebben is volt pár blogom, de azokat nem igazán szerettem és már régen foglalkoztam vele, úgyhogy úgy gondoltam ideje kezdenem egy újat. Igazából annyit kell tudni rólam, hogy több, mint 3 éve Directioner vagyok, imádok zenét hallgatni és még jobban szerettem blogolni. Remélem újra megszeretem ezt a tevékenységet és ti is ugyan annyire szeretitek majd olvasni. Ha valaki esetleg tudna ajánlani egy jó designer blogot azt megköszönném, mert mint látjátok még nem igazán van kész a kinézet. Ha ezt olvasod kkor bizonyára benéztél, amiért külön köszi és lécci komizz. Jó olvasást!

A szobámban ültem és bámultam ki a sötét éjszakába. Nem igazán tudtam mihez kezdhetnék magammal, péntek este van és nekem semmi programom.Ráadásul tél van és ezért még hamar be is sötétedett. KI is vagyok én? Ez egy jó kérdés. A személyiségemet igazából jelenleg próbálgatom kialakítani, eddig nem sok sikerrel. A biztos információk rólam, hogy a nevem Lis, mint Lisbeth. 18 éves vagyok és az utolsó évemet töltöm a St. Louis gimiben. A padokat a barátommal karöltve koptatom.Ő lenne Kevin. Szőke, kisfiús arcú álomsrác, pont jól van kigyúrva és kockahasú. A külsőségek mellett egy romantikus, jóakaratú srác hatalmas szívvel. Imádom a személyiségét, bár a kapcsolatunk nem tökéletes. Az utóbbi két hétben egy szót nem beszéltünk, egyszer chateltünk, de azt is csak 10 percig. Attól félek, hogy ha nem csinálok valamit végleg elhidegülünk egymástól. Pár srác a suliban azt hitte szakítottunk, mert hozzá szoktak, hogy állandóan együtt látnak minket, ez viszont már nincs. Hiányzik, de úgy érzem, szenvedünk. Eddig minden problémánkat csak elfelejtettünk, sosem beszéltünk meg és félek, hogy ez is így lesz. Hirtelen felindulásomból tárcsáztam a számát, bár nem sok esély volt arra, hogy a diszkó üvöltő zenéje mellett meghallja. A jóslatom bevált, pár csörgés után az üzenetrögzítője jelentkezett. Egyébként a kapcsolatunkról annyit, hogy bizonytalan. Nem hiszem, hogy megpróbáljuk távkapcsolatban. Hogy minek a távkapcsolat? A szüleim 2 éve elköltöztem Londonba, mert nem találtak sehol munkát Leicesterben, a jó életről pedig nem szerettünk volna lemondani, Én azért nem mentem velük, mert úgy gondoltuk még ezt a két évet befejezem a középsuliban, utána pedig majd ott tanulok tovább. Most pedig mivel a suliból már csak két év van el kell döntenünk, hogy mi legyen kettőnkkel, mármint velem és Kevinnel. Ezen őrlődöm pár napja. Két lehetőségünk van: kiélvezzük az utolsó pillanatokat együtt vagy eltávolodunk, hogy kevésbé fájjon. Három legjobb barátnőmet, Veronicat, Sophiat és Fannyt készülök itt hagyni. Nehéz lesz, az biztos. De a legjobban szerintem Kevin fog hiányozni. Egyszerűen nem tudom nélküle elképzelni a következő évet a fősulin. Ráadásul nem is ismerem Londont, persze, már voltam ott párszor, csak azért mégsem ismerem annyira, mint Leicestert. Meg amúgy is, nem akarok Londonba menni!!! De sajnos ezt nem én döntöm el, hanem a sors. Úgy érzem kifutok az időből és nem lesz időm elbúcsúzni. Próbálok érveket és ellenérveket felsorolni és meggyőzni magam. Rosszul érzem magam emiatt. Egyszerűen idegesít.